Lepketánc (26/10 rész)

ÉNKERESÉS

Rendszert teremteni ott, ahol semmi keresnivalója a rendnek: az egyik legnehezebb feladat. S nem csak, mert nincs már meglévő képlet a probléma megoldására, amit csak újra elő kellene ásni, és alkalmazni a világra, de semmilyen képlet nincsen…
Persze az ember folyton folyvást, újra és újra megpróbálkozik a megismerhetetlen megismerésével, a megtapasztalhatatlan megtapasztalásával; kifejezni a kifejezhetetlent: számokban, egyenletekben, művészetben, tudományban; hiába…

Apám is Anti, s a nagyapám is az volt. Egymás ellentéteit igyekszünk megtestesíteni generációról generációra…
Nekem épp a negatív figura jutott. Nem önigazolásképp! De az jutott!

Ám, nem minden vicc, amit mesélek, ezért kérem, most nagyon figyeljenek!
Nem szeretném, ha sértődés esne, ezért is döntöttem úgy, hogy állításaim, meglátásaim alátámasztom, dokumentálom, kiegészítem személyes, javarészt friss tapasztalatommal, melyből kitűnik majd, mennyire ellenem van a világ…

Úgy képzelem, útrakelek, és alászállok a Pokolba, hogy megmutassam, milyen ott az élet.

Böröndöm utazásra kész. Kabátom és kalapom kikészítve a bejárat előtt.
A „Kilépőre” hosszú szőkés hajat, apró pamacsszerű szakállt növesztek. Hosszabb pajeszt, szürkébb szemeket.
Alkaromra indaszerű, sötét lángokat…

Kilépek a lépcsőházból, és kinyitom ernyőmet. Odakinn csendesen esik. Még nem hó, egyszerű eső. Az ősi Főniciában ilyenkor az emberek az égre néztek, és elrebegtek egy imát. Az ősi Főniciában jegyeztek még valamelyest…
Ma már mindenki csak bátyám történetére kíváncsi… eh!

A bátyám egyik neve Dénes, de a másik neve Ákos, ami annyit jelent: Fehér Sólyom ( ha a nagyin múlik, Jézusnak keresztelik). Decemberben született. Épp 24-én!

Mindig is ő volt az idősebb, és az erősebb is (és nagyszerűen táncolt!).
Felnőtt korára tekintélyes boldogság-dokumentációt halmozott fel magának…

Neki voltak a családban történetei. Ő kapta az új ruhákat és a játékokat, én már csak a levetett holmikban parádézhattam. Persze, mondhatnánk, ez nem baj (hogy egy ilyen másodlagos szerepbe szorítottak), mert így sokkal kreatívabbá váltam, simulékonyabbá, könnyebben alkalmazkodtam már meglévő szabályokhoz, úgy, hogy közben változtathattam is rajtuk; és hamar megtanultam e koszlott, rongyos, agyonhasznált világra is úgy tekinteni, mint egy felbecsülhetetlen értékű drágakőre, mely csillogásához nincs más fogható…
Az Antal gőzöm sincs, mit jelent, de az „anti”-t mindenki érti…

Hadd mesélek még valamit a gyerekkorunkról! Kezdetben egész egyformára sikeredett. Mindketten, mindig egyedül bolyongtunk, kerültük a tömeget, a többi embereket, mert féltünk tőle, hogy értünk jönnek, s újra elvisznek.
És féltünk, hogy esetleg kiderül, nem a többiek közé valóak vagyunk. Hogy létezik számunkra valahol, nagyon-nagyon messze egy másik élet. Hogy másra vagyunk hivatottak: valami szebbre, jobbra, nagyobb dologra…

Míg úgy hozta a sors, hogy én egy alkalommal hagytam csak el gyerekként a szülői házat (igaz majd hét hónapra), addig Dénes elég gyakran eltűnt:
Volt egy búvóhelye a mocsárban, s ott egy saját fája: egy táltosfa.
Oda járt ki többször is napjában. Felkúszott a göcsörtös törzsön, kimászott a legfurább, legcsupaszabb ágra, amit valaha is láttam, és ott elmélkedett a világ dolgairól…

Előérzete, mint ahogy a későbbiekben az enyémek is – hamar beigazolódott. Mikor mi már Mintán éltünk – apám, anyám, Simon és későbbi mátkája, – ő lett három esztendőre a falu sámánja. Jól élt, nem panaszkodhatott, a helyiek ellátták minden jóval…
S ha sötét fellegek gyülekeztek a határban, kirontott a mezőre, s megbirkózott az esőért,
Csak két csatát láttam: ezt, és mikor Dénes megküzdött a Fekete Eggyel az esőért…

Az ördögnek harangoztam aznap, egész délelőtt. A lábam lóbáltam, úgy igyekeztem rájönni létem értelmére. Aztán meghallottam az emberek zaját!
Nagy nehezen nyugati irányba tornáztam magam, hogy jól lássam a dombokat, mikor megláttam a két bikát:
Az egyik szőre sötét, mint a legsötétebb kutaknak mélye, a másiké arany, csillogott, mintha csillagok ragyogták volna körül…
– Az eső az én népemé! – kiáltotta a fekete bika, és megindult a dombról lefelé.
– Az enyém! Az én népem illeti! – kiáltotta vissza Dénes, és a másiknak rontott…
Így ment, minden alkalommal.

Egy nap, többé nem tért haza. Nekünk sem írt, vagy négy évig.
Ha a táltos veszít, jobbik esetben, elüldözik a vidékről. A rosszabbikban végeznek vele, s…

Végül is, mindegy.

Az az a vidék. Ott a Hármas-domb. Onnan rontottak le egykor…
Pára csapott ki orrlikukból. Köröttük apró cafatokra szaggatták a villámok az eget.
Még hallom a vonat sípját, de lélekben már rég nem látott ismerőseimmel találkozom…