Lepketánc (26/13 rész)

ŐRÜLT AZ ÁLLOMÁSON

A Vasútállomás (már a darab) helyszíne egy vasúti megálló és az ahhoz tartozó vasúti váró, egy kicsiny városka határában.
Nem épp a mintai megálló, de lehetne akár az is.

Apám három hetet töltött a mintai tanulmányozásával. Statisztikákat készített az utazók életkorával, nemével, hivatásával kapcsolatban. És lejegyezte úticéljukat vala. És ha megosztották olykor-olykor vele, ábrándjaikat, vágyaikat is vala…
Kiderült, hogy a legtöbb utas, aki távozik Mintáról – akárcsak Vég bácsi művében, – nyugdíjas, és már jócskán elmúlt hatvanöt-hetven éves. Úti céljuk tekintetében is sok azonosságot sikerült kikövetkeztetnie, lévén Minta vasúti közlekedése kimerül egy Győrbe futó, onnan később csatlakozással elérhető tetszőleges helységre elszállító szerelvényben…
Egyetlen állandóságot állapíthatott meg az elutazások és azok céljának tekintetében: mindenki oda utazott, ahol úgy gondolta, sokkal jobb lesz neki…

A Vasútállomás eredetileg két nőről szólt, akik megelégelték mosónői mivoltukat, és a városba szerettek volna utazni, hogy híres színésznő legyen belőlük. (Elnézést, hogy már megint csak a színházról beszélek, de fontos hely ez az életemben…)
Még nem érték el a nyugdíjkorhatárt, és elég messze voltak a hatvanöt-hetvenedik évüktől, de néhány dologban azért megegyeztek. Színházat szerettek volna váltani maguk körül, új ruhákat, új díszleteket, friss gondolatokat. Új emberekkel barátságot kötni, más színpadokon…

Mindketten olyan helyre vágytak el, ahol úgy gondolták, jobb lesz nekik…

Apám talált is egy ilyen nőt. Egész könnyen, vasútállomási kutatásainak első hetében…

Magas, széles csontú, holdarcú nő volt, talán harmincnyolc-negyven esztendős. Egyszerű, világoskék mosóruháját viselte, vállára terítve sötét, vasárnapi kendőjét. Előtte lakkszínű bőröndje, benne koszlott holmija. Mosószer marta kezeit kötényébe rejtve várakozott a szerelvényre, egy falra ragasztott „Rómeó és Júlia” plakát tócsában visszatükröződő képében gyönyörködve…
– Hová tart? – kérdezte tőle a színházigazgató, és sétapálcájával az asszony holmijára bökött.
– Győrbe.
– Shakespeare? – kérdezte az ölében heverő könyvre mutatva, majd mikor látta, hogy nem ismerte fel a szót, még megkérdezte. – Szereti a színházat?
– A mindenem. – mondta és kezet csókolt az apámnak.
Kiléptek az utcára. Sűrűn szitált az eső, át a sugarakon. – Nem is volt még feleségem, nem hogy vertem volna! De ilyen a nép: mindig viccelnek mindennel…

Lőrinc Magdának hívták. Harminckilenc éves volt. Az tizenháromnak épp a háromszorosa. Pénteken találkoztak, este a vasútállomáson. Nem a presszóban. Idősb Antal megkérdezte, lenne-e kedve az ő darabjában játszani, az ő színházánál, Mintán, ha talál elég megfelelő embert egy újabb színtársulat létrehozásához?
Magda vállalta. Miért ne tette volna? Úgy kísértette meg a mintai atyaúristen, hogy maga sem tudott róla. Visszaküldte a mosodába, s azt kérte tőle, legyen türelemmel, míg nem értesíti…

Magda minden este kiment az állomásra, és végignézte, ahogy elmegy a vonat Győr irányba. Nem is volt már neki annyira szükséges Győrbe utaznia; elég volt neki a remény, egy egyszerű ígéret, hogy szerepet kaphat az élet színpadán. Olykor halkan elpityeredett…
Én is megkísértettem, de neki erős volt a hite…

Most elmondom: nem egyedül csinálom. Segítségemre van Lillith is, édes leányom, ki hiúságában, irigységében és kapzsiságában minden éjjjel a világra szabadítja hűséges szolgáit: Irigységet, Kapzsiságot, és Haborúskodást. Ott tüsténkedik, jegyzetel, szökell mögöttem, árnyékról árnyékra.
Amint kitettem otthonról a lábam, a hátamban érzem fürkésző tekintetét.

Alacsony, sötét szemű lány, a tarkóján és a hasa alatt valamivel több szőrzettel az átlagosnál…
Amolyan családi vállalkozás már ez…
És hiába is száll alá a jóságos Boldogasszony vala, és hiába hoz szekerén, a Kisgöncölön mindenféle gyógyfüveket és szép gondolatokat az Embernek – Lillith szebb, és erősebb őnálánál, s ereje nem természetfelettiségében, hanem épp azonosságában rejtezik az Emberrel! Nem hasonlóak, de egyek vagyunk!
Osztozunk a fájdalomban, a tehetetlenségben, és dühünkben, mit mindannyian érzünk…

Cigarettafüst csapja meg az orrom. Hátrafordulok; egy közeli bokorból száll felém.
– Kérsz egy slukkot? – kérdezi. Őt magát nem látom. Túlságosan gyorsan mozog a cserjésben. Hangja mély, egy kicsit érdes – épp csak egy lehelletnyit..
– Gyere elő – mondom neki. Tudom, hasztalan.
– Csúnya vagyok – mondja.
– Eszméletlen jól nézel ki, te is tudod – mondom. Egy cseppnyi büszkeség is lopódzik talán a hangomba.
– He-he-he – mondja, és tovatűnik a semmiben.
Gyorsabb nálam. És sokkal leleményesebb is. Már egy másik generáció…

Szóval, a színház. Nem akarok eltérni a témától…