VESZTETT CSATÁK
Még itt vannak? Én is megvagyok!
Nos, azt beszélik, Istenre leginkább a pillangók hasonlítanak. Ők járnak még hozzá hasonlatosan tökéletes táncot – ám egy állatnak (sem növénynek), nem lehet szép érzéke – úgyhogy ezt csak hagyjuk!
A Lélek! A Lélek az, ami mindent mozgásba lendít; ezért is mondják, hogy ami igazán meghatározó, az nem Isten Lelkének tartós jelenléte, hanem a Léleknek hatékony volta (maga a tánc számít, nem annyira a táncos); az én kezem is Ő vezeti:
Na, még egy kört, és táncoljunk!
Szeretném azt mondani, hogy mindez már a múlté, és hogy egyáltalán nem bánt a dolog, de nem így van! A szerelemról beszélek – minden tánc legszebbikéről.
A legnehezebb annak beismerése, hogy bizony nem úgy sikerednek a dolgok, bárhogy is erőlködünk, mint ahogyan azt elterveztük, porba fingó kiskorunkban.
Persze, édes dolog a bosszú. Édes volt hét év múltán megkapni a mosónőt, és annak lelkét. Letépni koszos ruháit, markolni ráncos, halovány combját…
De csak egyetlen nőt szerettem egész életemben. Csak egyetlen egyet. Kornéliának hívták.
Mert ha vele voltam, szoba képzeletbeli táncparketté változott. A vastag, vörös szőnyegbe süllyedt az ágy, a barokk székek, az asztali tükör, a kis zsámoly, a szekrény; a csilingelő üvegekkel díszített csillár mélyéről fény csapott elő, hatalmas körben világítva meg a szoba közepét…
Úgy csókoltuk meg egymást, ölelkeztünk össze, és táncoltunk, mint szél a karcsú náddal, mint ahogy pillangó száll, sziromról sziromra, míg meg nem találja a maga virágát, egy életre párját…
S hogy éreztem-e fájdalmat? Nem. Mert ez a tánc egy elvarázsolt színen folyt, mert mezítelen talpam bírta az üvegcserepek hidegségét. Mert mozdulatlan volt a pillanat, s csak a képzelet mesélt.
Mozdulatlan egymásba forró tekintetünk változatlansága hirdette képtelen mód a folyamatosságot…
Legszívesebben megragadtam volna a kezét, és visszarepítettem volna a még távolabbi múltba. Abba az időbe, mikor az Anima mundi még mindannyiunk közös kincsének számított, mikor még mindannyiunknak megvolt a hatalma ahhoz, hogy nagyobb mértékben változtasson a világon…
Leültettem volna magam mellé, a kánaániták számomra emelt, legyektől mentes szentélyében (még a 9. században), mézes nektárt kortyolgatni, aztán sétálni a citromligetben, megmutatni neki az Esthajnalcsillagot, amit akkoriban még Lucifernek neveztek…
De akkor már nem az voltam, aki régen. Tagbaszakadt, sánta ördög lépdelt csak mellette, kegyvesztett, csak múltjában nagy senki, aki pár nap múlva már neki sem tetszett annyira …
Érdekes történet a szakításunk hogyanja, de még érdekesebb a miértje… Hallgassák!
Sokáig nem értettem, ahogy az ember sem értheti meg a Nagy Teremtő terveit, az összes részlet ismerete nélkül…
Síri csend honolt a fényes utcákon. A hó csillogva verődött vissza az utcai kalanderek fényében. Csak mi ketten róttuk a kihalt utcákat: Kornélia meg én…
Beszélgettünk erről, meg arról, s a végén, a házuk előtt, egyszer csak azt mondta:
– Vége. Isten veled!
Na, bumm!
Megfordultam, és érzelmeimtől szédülten haza indultam.
Saját nyomainkon elmélázva követtem a haza utat, keresve a múltat, az elveszített pillanatot, mikor még minden rendben volt. Hiába!
Azóta már sokan jöttek. És hazudnék is, ha azt mondanám, hogy Kornélia volt a szívemnek egyetlen, – ám ő volt az egyetlen, akit önhibámon kívül vesztettem el, hála jó atyámnak…
Mindig azt mondta, a szerelem reménytelen dolog. Ráadásul kiirtja az atya tiszteletét.
Nem hittem neki.
Egy este felhívta Kornit, elváltoztatta a hangját, s egy sosem hallatott női hangon csak ennyit szólt a kagylóba:
– Kata vagyok. Megismeri a hangom? Nem tudja, ki vagyok? Nem baj. Az Anti mesélhetne rólam!
Boldog vég! Ollálá!
1 hozzászólás
Szörnyű is a szerelem…. De lehet, hogy nem! 🙂