Lepketánc (26/22 rész)

NEM SZÁMÍT

Na, mindegy. Csak azért meséltem el, hogy lássák, ismerem a hibáimat…
Való igaz, az elmúlt századokban, pláne ebben a néhány évben, nagyon előrerohant a világ technikailag és társadalmilag, de az egyéni és az egyetemes felemelkedés valahogy elmaradt…
Ezt sürgetem! Azaz, sürgetném, ha megvolnának a rendezői eszközeim! Sokat mutattam meg, de nem mutathattam meg mindent! Rosszra használták a kezükbe adott tudást, s végül engem okoltak mindenért. Hát kérdem én, Prométheusz nem volt akkora zsivány, mert nekik adta a tüzet? Melegedni, húst sütögetni…
Szép szavak!
Máglyát rakni! Holttesteket égetni! Bombát építeni!
Antik mitológia! Bolondos ábrándok! Hát őt, miért ne hibáztatnátok?

Elmúlt már az a világ, amikor elég volt egyszerűen szépen élni. A boldogságért ma már meg kell dolgozni. Ha ma nincs e szép életedre mutató megdönthetetlen bizonyítékod, nincs semmilyen szép életed. Nem vagy ember! Nem vagy boldog!
Nem vagy semmi…

Mérhetőnek kell lenni ma már a boldogságnak is, nehogy tudománytalanná váljon, és átosonjon egy csendes, nyári este az álmoknak birodalmába…

A Vég Ferike, meg a haverjai, akárcsak apám idejében az öreg Vég, meg annak a haverjai a boldogságot súlyban és sűrűségben mérték. És kerekekben, lóerőben, decibelben, szivarfüstben és expanderben…
A Vég Ferike anyja, meg az én anyám is, meg talán úgy az anyukák többsége (abban az időben): időben, tűzben, konyhagőzben, szaros pelenkákban és gügyögésben; míg a nagyszülők: kukoricakobzásban, imakönyv markolászásban és alvásban mérték az evilági gyönyört…

A hímek, a tudatban, hogy rendben tudják tartani a világot.
A nőstényeik, hogy tudták, ők irányítják mindezt a nagy rendbetartást, így jogot formálhatnak a házasságban a gyenge (elgyengültek) szerepére…

Manapság a boldogságom, én azt hiszem, a kellemes találkozások számában mérem…
Mindegy. Azt hiszem, jó is így…
Na, mindegy.