Lepketánc (26/24 rész)

LÁTOMÁSOM

Emberkoromban, egy este mély magány ülte meg a tájat. Csak a csizmáim korcogása sértette fel a kihalt utcák hóborította csendjét. Tizennyolc voltam.
Eleredt! És a szállingózó pelyhekkel egy különös idegen szállt alá: magas, cingár ember, szőrmés bundában, rozoga ernyővel…
Lágyan, szinte hangtalanul landolt a porhóban. Nyomot is alig hagyott…
Ernyőjét összecsukta, hátát kiegyenesítette, visszaillesztette jobb szemére lehullott monokliját, és kérdőn rám nézett:
– Van tüze? – kérdezte, majd vékony csontszipkát illesztett a szájába.

Nem szóltam, csak néztem a jelenést, és tudtam, hogy ő az!
Valamivel ugyan jobban öltözködött talán, és egy pár évvel fiatalabb is lehetett, de ő volt! Az apám! Sz. Antal, ex-színházigazgató:

– Ugyan, ugyan, fiatalembel! Talán ajkála fagyott a szó? Vagy nem is nevelte az apja tiszteletle, hogy ha magához szólnak, illőképp válaszoljon?

Csak néztem, és nem tudtam levenni a szemem a szájáról…
Egy lépéssel közelebb merészkedtem. (És akkor, mintha a Sötétarcút láttam volna!)

– Te vagy? – nyögtem ki végül, a sűrű pelyhek takarásából.
– Vagyok, aki vagyok – válaszolta, majd összedörzsölte két ujját (minek nyomán kis láng lobbant), és meggyújtotta a cigarettáját. – Gyele! Igyunk meg valamit!
Kettőt lépett, majd elhasalt a hóban. Szája sarkából kihullott a szipkaszár.
– Hadd segítsek! – léptem oda hozzá, és a karom nyújtottam, de nem fogadta el.
– Félle, öldögfattya! – mordult rám, és nagyot taszított rajtam.
– Apa? – nyúltam ismét felé, de már nem volt sehol…

Persze, nem így történt. Semmi szárnyak, meg pelyhekkel együtt hulló esernyők! Hazugság az egész!
Valóban esett, és tényleg találkoztunk, de Ő egészen más volt…
Hangja, akár a mennydörgés, a modora pedig; borzalmas volt! És nem volt egyedül! Körülvették a barátai, és mind engem ugrattak.
A „Vasútállomás” premierjén történt, mikor az a vén mosónő elemelte a parókákat…

Az előadás kész bukás volt. Semmi nem úgy sikerült, ahogyan tervezték: a szövegben szinte minden színész rontott, ráadásul a jelmezek sem stimmeltek, mi több, apám még senki nem látta ennyire idegesnek…
Csapkodott, szanaszét szórta a jegyzeteit, és fel-le rohangált a művelődési ház folyosóin. Aztán, az egész borzadály után, lementek a kocsmába, és részegre itták magukat…

Az első alkalommal vesztette el előttem az önuralmát. Először láttam, milyen is az, ha részeg az én istenem! Először tűnt úgy, hogy ő is több személyiség egyetlen testben.
És akkor elmosolyodtam egy pillanatra! Lám-lám belé is olykor beköltözik a jó kis Légió!

„Mert ezt mondja vala néki: Eredj ki, tisztátalan lélek, ez emberből!
És kérdezé tőle: Mi a neved? És felele, mondván: Légió a nevem, mert sokan vagyunk.
És igen kéré őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről.
Vala pedig ott a hegynél egy nagy disznónyáj, a mely legel vala.
És az ördögök kérik vala őt mindnyájan, mondván: Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be.
És Jézus azonnal megengedé nékik. A tisztátalan lelkek pedig kijövén, bemenének a disznókba; és a nyáj a meredekről a tengerbe rohana.”

Nehéz volt megválni tőle. Ha nem is mutattam soha, nagyon is szerettem őt.
Akárcsak a kis, gombszemű Rikkancsot…