Leszámolás

A vihar vadul csapkodta a spalettákat, felriasztva az álomba merült férfit. Tapogatózva próbált fényt gyújtani. Keze beleakadt az egyik kisszékbe, aztán ujjai végre rátaláltak a lámpa kapcsolójára. Lefekvés előtt csak behajtotta az ablaktáblákat, melyeket a kései szélrohamok veszettül ráztak. Az üvegen zápor cseppjei kopogtak.
Jutott víz a szoba belsejébe is bőven, jó néhány papírtörlő elhasznált, mire felitatta az ítéletidő hordalékát. Kertre villanó tekintete oltalmazó pillantást vetett a párkány közelébe ültetett tuja zilált lombsörényére. A növénynek talán jól esett némi mosdás, de ő mégis aggódott amiatt, hogy az elemek dühe elpusztítja.
Továbbindult a házban, hogy a többi helyiség nyílászáróit is ellenőrizze. A nappaliban felvijjogott a sarokban álló ketrec lakója; egy kiérdemesült, vén kakadu, egyik névtelen rajongója ajándéka.
Az emberek gyakorta furcsán viselkedtek, ha útjuk keresztezte az övét, időnként szélsőséges vagy érthetetlen érzelmi megnyilvánulásokra ragadtatva magukat. „Itt a nagy író” – súgtak össze a háta mögött, amikor valahol felismerték. Hódolói élő és élettelen portékákkal árasztották el a házat. Akadt a falak közt aranyhal, tibeti démonálarc, és még jó néhány dolog, melyeket sohasem jutott ideje leltárba venni.
Máshol nem maradt nyitva ablak, mégsem nyugodott meg. Valami idegent érzett a házban, nem e világit, amely semmiképp sem táplál vele kapcsolatban jóindulatot. Nem tudta, honnét jön az ösztön, azt sugallva, hogy veszélyben van, de a feszültség eluralkodott rajta. Ódivatú pizsamájában, és szövetből varrt papucsában rettentő védtelennek érezte magát.
Talán jobban teszi, ha visszafordul, ám ő pontosan olyan ésszerűtlenül viselkedett, mint a B-kategóriás horrorfilmek idióta főhősei, akik egyenesen a rájuk várakozó csapda felé tartanak.
Végül nem botlott szörnyekbe, és visszatért a hálószobába, ahol sötét alak ücsörgött az ágya szélén, arcán cinikus mosollyal. A férfi nyelt egyet; az idegen minden kétséget kizáróan ő volt, mégis rákérdezett: – Ki vagy te?
– A gyilkosod – felelte amaz szenvtelenül. – Méghozzá megérdemelt, és jogos gyilkosod.
– De miért? – firtatta az író, mert hirtelen nem jutott eszébe értelmesebb gondolat.
A hívatlan vendég felemelkedett.
– Nézz magadba! – Hangja korbácsütésként csattant, majd hirtelen letompult, mintha sűrű szövésű lepel alól érkezne. – Te hányszor akartál leszámolni velem, egyszer és mindenkorra?
A házigazda tanácstalanul meredt a betolakodóra.
– Nem értem – hebegte zavartan.
– Voltak napok, amikor minden órában meg szerettél volna szabadulni tőlem örökre – mutatott rá a hasonmása. – „Emlékszem a gondolataidra: többé egy sort sem vetek papírra, se verset, se elbeszélést. Nincs semmi tehetségem, időpocsékolás írnom!”
– Mindenkinek vannak hullámvölgyei – mentegetődzött a férfi. – Sokszor le akartam győzni a belső késztetést, hogy írjak, nem tagadom. Gyakran éreztem úgy, merő ostobaság, amit csinálok. Nem egyszer hosszú évekre torkig lettem az egésszel, ám folyton visszatért, hiába akartam gyökerestül kiirtani. Azonban még mindig nem értem, hogy…
„Mit akarsz tőlem” – ezzel szerette volna befejezni a mondatot, de az idegen a torkára forrasztotta a szót, mielőtt folytathatta volna.
– Most komolyan elszántad magad – közölte fagyosan. – Minden porcikámban érzem, hogy végleg abbahagynád, ha engedném, csakhogy én nem teszem meg neked ezt a szívességet.
– De hát, ki a rossz nyavalya vagy te?! – A házigazda fejvesztve üvöltött, igyekezve felháborodásából erőt meríteni.
– Az írói éned – közölte a sötét alak kárhozott mosollyal. – És én csupán egyszer próbállak megölni!
Gyűlölködve mozgásba lendült, olyan sebesen, hogy ellenfelének sikoltani sem maradt ideje. Az író teste kődarabként terült el az ágy mellett. Vihar szülte látogatója két öklét előrenyújtva mágikus tüzet csinált a dolgozószoba hatalmas kandallójában, aztán a lángok közé vetette a kiszáradt porhüvelyt. Áldozatát pokoli fény burkolta be, és mohó kitartással falni kezdte.
Nem sokkal később a vörhenyes lángok már a sötét alak ráncok szabdalta vonásaira festettek halovány pírt, akinek keskeny ujjai fürgén szántották a sorokat az előtte heverő fehér ívpapíron.
„Leszámoltam minden evilági hívsággal, és szenvedéllyel; mától csakis az írásnak élek, hétköznapi énem önpusztító haragom martalékaként, visszafordíthatatlanul a középszerűségnek emelt máglya lángjai közé veszett…”