Levél Hannának

Hanna!

Bámulom a fehér lapot, és szavakat keresek. Szavakat, melyek nem akarnak rám találni. Amik jönnek, azok csak üres frázisok, lélektelen betűhalmazok, nem valók papírra.
Elmentél. Ahogy kirajzolódik a szó, megijedek. Szívesen letörölném, de nem lehet. Mert igaz. Elmentél.
Pedig még fiatal voltál, előtted állt valami, amit életnek neveznek. De aznap, abban a percben minden megváltozott. Apró törmelékre hullott az egész: a remény, a vágy, a létezés milliárdnyi darabkája. A szilánkok szerterepültek a hideg, téli éjszakában. A hóval borított tájon nem maradt más, csak roncsok, sikolyok, és szétszakadt lelkek.

Annyi mindent mondanék még neked, amit már soha nem hallhatsz. Elmondanék egy mesét egy lányról, aki nagy célokkal indult az úton, apró léptekkel, de határozottan. Arról a lányról, aki mindig fontos volt nekem, de valahogy ezt soha nem mertem kimondani előtte. Talán féltem, talán nem tartottam akkor fontosnak.
Most pedig késő.
Kérdések kavarognak bennem, kimondatlanul nyomják lelkemet, de nincs kinek feltennem. Aki válaszolhatna, már nem fog. Mi történt?
Könnyek peregnek arcomon, ahogy régi, elfeledetnek hitt képeket nézek. Három lány, három barátnő. Arcukon mosoly, abban a percben minden tökéletes volt: a világ, az életük, a terveik. Ma már csak ketten nézzük a fotót, de nem mosolygunk. A világ megfakult, a tervek rég megkoptak.
Nem voltál távol, mégis nagyon messze kerültél. Az egykori szoros kötelék meglazult, ahogy egy kibomló halászcsomó. Mi pedig egymástól eltávolodva sodródtunk a mindenségben, külön-külön. Már nem fogtuk egymás kezét.

Annyi mindent mesélnék. Tudod, bármennyire is mondtam régen, hogy nem fogok, főiskolára mentem, ma pedig már diplomám van. Gyerekekkel dolgozom. Ahogy azokon a délutánokon, mikor összegyűjtöttük a lakótelep gyerkőceit, és mint jó tyúkanyók terelgettük őket. Nem is tudtuk, mi fán terem a gyereknevelés, milyen nagy felelősség, mégis ösztönből csináltuk. Fanny, Flóra, Máté, később Anna és Márk. És persze Kishanna, aki szőke hajával pont az ellentéted volt. Imádtuk őket.
Ha most itt lennél leültetnélek, főznék egy kávét, és nem is engednélek el addig, míg mindent el nem mesélsz. Hisz az édes kevés, amit a buszra várva elmondtál, amit egymásnak próbáltunk elkiabálni, amikor a zörgő busz az Almádi úton gurult lefelé. Mert ugyebár csak gurul, amit mindenki utál, de nincs kinek szóvá tenni – azóta se.
Nem tudom iszol-e egyáltalán kávét. Hisz régen, gyerekként biztos nem. Azóta viszont eltelt vagy fél tucat év. Egymás nélkül, hébe-hóba összefutva, sietve, épp csak köszönve egymásnak. Pedig megállhattunk volna. Pár perc nem lett volna a világ, de talán te is úgy voltál vele, mit én – ráérünk. Úgy tűnik, mind a ketten tévedtünk.

Hiányzol. Még ennyi év távlatából is. Valami elmúlt, és már soha nem jön vissza. Csak azt tudom, amíg gondolunk rád, velünk maradsz.

Örökre szívemben élsz!

Puszi:
Timi