Levetkőzve 4.rész

A párommal kevés időt fordítottunk egymásra. Nem adódott sok lehetőségünk rá, ő több műszakban dolgozott, én reggel fél nyolckor elindultam a munkahelyemre, sokszor csak egy gyors puszira futotta. Ha tehettük megpróbáltunk mégis közös programokat szervezni, nem magunkért, azt hiszem igazából csak Patrik kedvéért. Általában ez horgászás formájában valósult meg.
Patrik imádta a természetet. Mindig különleges gyereknek találtam, aki okos, sőt olyan elképzelések forrnak benne, mint egy kis tudósban, de enyhén zárkózott természete miatt sokszor kellemetlenül éreztem magam mások előtt, ha például nem köszönt, vagy ha szóltak hozzá és kerülte a választ.
Sokáig dolgoztam én is gyárban. Tizenkét órát teljesítettem három napig, aztán három nap pihenőidőm következett. Munkaidőm alatt, édesanyámnál tartózkodott a kisfiam. Anyám nem volt már fiatal, mivel későn születtem neki.
Szerette Patrikot, de a kicsim életében ez nem egy kiegyensúlyozott időszak lehetett, hiszen mindannyian máshogyan próbáltuk nevelni.
Egy szombat délután lementünk horgászni, csak pár kilométert kellett autóznunk és máris a Tisza holtága fogadott. A nyüzsgésmentes hely nekünk tökéletesen megfelelt arra, hogy kikapcsolódjunk.
Sok közös horgászat végződött már veszekedéssel köztünk. Ez is olyanná torzult.
Péter egy meredek helyet választott és Patrik egészen a part szélére került volna. Nem találtam elég biztonságosnak, szóltam Péternek keressünk, másikat ahol nyugodtabb vagyok. Az addigi békés hangulat ezzel a kéréssel véget is ért. Egyik pillanatról a másikra érezhető feszültség uralkodott. Már a válasza előtt sejtettem baj lesz, elárulta a tekintete.
– Én ezt komolyan, annyira nem értem. Eljövünk ide, hogy jól érezzük magunkat és neked rögtön el kell rontani – mondta.
Ekkor már kicsit csapkodta a horgászfelszereléseket, amiket akkor akart összerakni.
– Nem akarok, semmit elrontani csak nem szeretném, hogy baj legyen – mentegetőztem. Egyébként sem értem mért lettél ennyire ideges, csak azt mondtam menjünk máshová.
– Minek mennénk máshová, a gyereknek nem lesz semmi baja. Folyton rémeket látsz. Jól van… ne menjünk ki az utcára se, mert mi lesz, ha ránk zuhan egy meteorit?
– De ez teljesen irreális Péter, hogy mondhatsz ilyen ostobaságot, ami esélytelen. Tudod, hogy a gyerek milyen, elég egy rossz mozdulat és máris megtörténik a baj. Nem mondom, hogy ez így lesz, de nyugodtabb lennék.
Azt hiszem ezzel még inkább felhergeltem, mert akkor már földhöz vágta az összecsukható széket, amit éppen fogott és káromkodni kezdett.
Próbáltam higgadtan elmagyarázni, hogy úgy szeretnék itt lenni, hogy én is pihenhessek, ne csak Patrikon legyen minden pillanatban a szemem, de hiába akartam mindezt értelmes és nyugodt hangon előadni nem sikerült.
A kezemben egy könyv lógott. Egyszerre szégyent éreztem, azért is, hogy olvasni akartam.
Ha feszült voltam azonnal reagált a szervezetem hideg lett a kezem a koponyám mintha szét akarta volna valami feszíteni és a mellkasomban tehervonat zakatolt.
A szavak összesűrűsödve jöttek ki a számból, annyira keresgéltem a megfelelőt, éppen ezért még bent összegubancolódtak. Idegen és ellenséges lett a táj, a béke átfordult viharba.
– Na, jó nekem ebből elegem van, – vágott közbe Péter veled sehová sem érdemes elindulni, mert az okos Füzesi Eszter úgy sem azért jött, hogy jól érezzük magunkat. Kell a baj? Igen kell! Ha nincs baj, te csinálsz. Ahelyett, hogy nem szólnál egy szót sem, állandóan jártatod a szádat, de magad sem tudod, mit beszélsz, zagyválsz össze – vissza.
Az okos Füzesi Eszter… nem kellett mit hozzáfűzni. Ha vitáztunk ez jelentette az utolsó lapot a kezében, de ez elég ütős volt. Teljes nevemen szólított, mint egy idegent, akivel nem akar semmilyen személyes kapcsolatot tartani. Szólított a nevemen, mint a kórházi várótermekbe a betegeket kellő távolságból hívó asszisztens.
Elkezdte bedobálni a csomagtartóba a felszeléseket. Patrik kérlelte a maga kis könyörgő hangján ne menjünk haza, jó lesz ez a hely. Tud magára vigyázni.
– Mond azt anya, hogy meggondoltad jó lesz itt, attól majd megnyugszik, ne menjünk haza! – súgta.
Nem volt erőm teljesíteni a kérését, fogtam a kezét, mondtam sétáljuk egyet.
Forró nyári nap volt. Az út porzott, a fák leveleit alig cirógatta egy kis szél, én mégis reszketni kezdtem. Élettelen hideg lett a kezem, a bőröm és torkom kiszáradt.
Sétáltunk, közben Patrik gondolatai másfelé terelődtek, virágokat gyűjtött, csokrot varázsolt belőlük odaadta nekem. Kényszeredetten mosolyogtam, és a köszönöm kicsim olyan erőltetetten hagyta el az ajkam, mintha fogóval húzták volna ki belőlem.
Nem tudtam más nők ezt hogyan csinálják, mi annak a módja, hogy a számukra fontos dolgokat elfogadtatják a társukkal. Nem találtam magam elég kedvesnek, nem vetettem be elég bájt, vagy hogyan kell hatni egy férfira, ezen törtem a fejem.
Vádoltam magam, mert úgy éreztem eltorzulhatott az arcom vita közben, nem tudtam megőrizni a nyugalmam. Más módszert kellett volna bevetnem. Talán, ha hozzá bújok és simogatva kérlelem, de azt is tudtam semmi olyat nem tettem, ami okot adott, arra hogy felforduljon minden.
Kerékpárosok és autók által kitaposott úton sétáltunk. A folyóval szemközt lucerna mező pihegett. Elkalandozott a tekintetem a növények közül kikandikáló nejlonzacskókon. Úgy bámultak ki a zöldből, mintha azt kiabálták volna ők sem a helyén valók itt ebben a környezetben, de a mi veszekedésünk sem az.
Letéptem egy fűszálat elmorzsoltam az ujjaim között, szándékosan próbáltam elterelni a gondolataim. Aztán elővettem a telefont leírtam mindent neked.
Vigasztaló szavakat küldtél, kicsimnek szólítottál, megértően reagáltál. Olyan gyengéd tudtál lenni, hogy bármennyi kilométer távolság is lehetett köztünk, összekötött minket valami láthatatlan szál.
Arra vágytam, hogy értünk gyere és elvigyél innen. Egyszer csak megállsz a régi piros autóddal és nem érdekel Péter véleménye, ha nem is örökre szakítasz el tőle, de kiragadsz ebből a helyzetből, mert tudod rossz nekem itt. Nem tetted nem is vádolhattalak érte, ott volt a családod, és beláttam az, hogy minket együtt látnak, borítana mindent.
Az út végén leültünk Patrikkal a fűbe. Behunytam a szemem, arcom a Nap felé fordítottam hátha az égető sugarak elolvasztják bennem azt a jégtömböt, ami tornyosult bennem.
Magam sem tudom miért, a telefonom stopperra állítottam és elkezdtem számolni a másodperceket. Mélyen ki és belélegeztem, átakartam venni a természet ősi harmóniáját, egyé válni vele. Hol jobb, hol rosszabb volt. A fejem lüktetett.
Amint így meditáltam, balról kerékpáron még felismerhetetlen távolságból közeledett valaki. Hamarosan felismertem Lóri bácsit, édesanyám szomszédját. Mindig jókedvűen és kedvesen szólt. Akkor is.
– Szerbusztok – kicsit hosszan nyújtotta el ezt az egy szót, talán az ajkán húzódó mosolyt követte ez a pár hang – -Pihengetünk? Szép idő van! – és már gurult is tovább.
Nem kellett megmagyaráznom mért szomorú a szemem, amilyen hirtelen megjelent olyan gyorsan el is tűnt, egyszerű könnyed tavaszi hangulatot sodorva magával.
A gyomromban meglapuló szorongás felkúszott a torkomig, a halántékomban idegesen pulzált az ér. Felszakadt valami bennem. A múlt, s a jelen egyszerre.
Talán gyermekek érzik így, ha nagyon szomorúak. Csendesen tűrik a bántalmazást, aztán elég egy gyengéd szó és máris eltörik a mécses, és már visszanyomhatatlan a sírás.