Levetkőzve 5.rész

Igen gyermekkoromban éltem át ehhez hasonlatos élményt. Talán tíz-tizenegy éves lehettem. Arra hogy mi rosszat tettem már nem is emlékszem.
Anyám egy ideig nagyon ideges természetű volt. Őszintén szeretett engem, de inkább görcsösen, minta nem egy kis külön élet lennék, hanem testének egy darabja, vagy életének egy meg nem valósult része, álma.
Kisiskolás koromig olyan lehettem, mint egy mágnes, amerre ment akár csak pár lépést is a lakásban, én szorosan mögötte álltam, állandóan érezni akartam a jelenlétét. Határozott erőteljes kötődéssel ragaszkodtam hozzá.
Vagy túl erősnek, szinte már darabosan szilárdnak vagy labilisnak és hisztérikusnak láttam. Apámmal nem éltek jól. Sokat dolgoztak, mindent a saját izzadságszagú erejükből hoztak létre, de nem társként, hanem ellenségként.
Mindketten szegény családból származtak, hogy meg legyen mindenünk földet műveltek, állatokat tartottak, dolgozni jártak. Akkor még nem érzékeltem mennyire elmérgeződött a kapcsolat köztük, egy két furcsa emlékem persze van.
Nagy házat építettek. Túlméretezett hatalmas szobákkal, nagy belmagassággal, mintha az lenne a céljuk, gyermekkori szegénységüket, ez az elnagyolt épület elfeledtesse. Állítólag anyám álmában kis otthon szerepelt, formás, barátságosan lakható. De már a tervrajz elkészítésekor sem találták meg az összhangot, és apám kérte a tervezőt másítsa meg az eredeti rajzot méreteiben.
Mi kisfolyosónak hívtuk azt a részt ahonnan nyílt a pincelejáró a fürdőszoba és illemhelység.
A pincénk is nagyra sikerült, itt volt a kazánház és innen egy létrán át lehetett jutni a kívülről is megközelíthető nyári konyhába.
Szerettem ezt az átjárót a két helység között nekem, mint gyereknek, izgalmasnak és rejtélyesnek tűnt.
Egy játszadozásom alkalmával, arra lettem figyelmes, hogy anyám nagyon ellenkezik valami ellen, apám meg furcsa hangon beszél. Titokzatos, számomra ismeretlen volt ez a hang. Füleltem. Egyre erőteljesebb ellenállásra lettem figyelmes. Persze nem olyanra, ami félelemmel kerített hatalmába, de éreztem valami nincs rendben. Elkezdtem feltűnőbben mozogni, anyám észrevett.
– Eszterke gyere, segíts! – kiáltotta nekem.
Nem tudom honnan, de mégis sejtettem apám fogalmazzunk úgy férfiú, vágyait szerette volna kielégíteni, amihez csak neki támadt kedve.
Egy ideig néztem őket, aztán anyám még egyszer szólt. Segélykérőként, de próbált egy kis vidámságot belecsempészni, hogy ne ijesszen meg.
Előjöttem és ezzel megakadályoztam azt, ami ellen védekezett.
– Mi legyen a jelszó? – kérdeztem tőle, miközben visszamentünk a házba, de nem is hagytam neki gondolkodási időt, hogy felfogja miről is beszélek, már folytattam is.
– A jelszó mostantól fogva krumpli. Csak kiálts, hogy krumpli és én már is megyek, segítek!– mondtam hősiesen.
Hogy mit érezhettem akkor, amikor ezt pillanatok alatt kiterveltem, mert gyermeki agyammal tudtam kell valami gyors és hatékony eszköz, amivel legközelebb a segítségére lehetek, nem tudom. Talán azt, hogy lett egy fontos szerepem, és ez által még inkább erősödött a kötődésem.

Az a fájdalmas és visszatarthatatlan síráskitörés még sem akkor történt. Abból csak annyi rémlik, tettem valamit, amit anyám rossznak látott és ezért nagyon durván és hidegen beszélt velem. Nem is az én anyukámnak, hanem egy mostohának a szájából jöttek ki ezek a mondatok.
– Nem akarlak látni, soha az életbe nem bocsájtom meg. A szemem elé ne kerülj!
Egy – két évig volt egy furcsa, szokása. A két alsókarját pár centiméteres távolságra párhuzamosan egymás elé helyezte és elkezdte egymás körül mozgatni őket. Közben pedig azt mondta:
– Az idő kerekét nem lehet visszafordítani. Értsd, már meg! Nem lehet!
Tudtam, hogy nem őrült meg, csak az idegességnek az a foka vette hatalmába, amikor az elme már olyan eszközökhöz nyúl, ami mások számára rémisztő. Ez is lehetett a mögöttes célja, ha ő nem is tudta. Sokkhatást kelteni.
Azt sem értettem, mi az idő kereke. És miért, mi történhetett a múltban, vagy én tettem valamit? Esetleg ez a kerék az egész világra érvényes és visszafordíthatatlan?
Az idő kereke ezután mégis megállt. Több testé formálódott, akik kiszenvedték magukat és most regenerálódnak. Egy ideig csend és béke volt.
Ez történ akkor, amikor azt mondta nem is akar látni soha. Gyalog indultam el a barátnőmhöz, aki a falu másik végén lakott. Normál tempójú sétával körülbelül húsz percig tartott az út.
A hosszú parasztházban sokan laktak, mert Gitta néni sok gyereket szült.
Csengetnem sem kellett, annyira idetartoztam már. Bementem és nem tudtam elmondani mi történt, amint Gitta néni kedvesen szólt hozzám és átjárt a belőle fakadó kiegyensúlyozottság felszakadt belőlem a fájdalom. Hiába kérdezték mi történt, nem tudtam értelmesen válaszolni. Szakadozott a beszédem, mint amikor egy vastag felhő hatására a tévé adása legyengül, olyan lehettem. Erőlködtem, mondani akartam, elcsuklott a hangom, szinte fuldokoltam.
Őszinte aggodalom ült az arcukra, sötétben tapogatóztak, nem tudták mi lehet ez. Gitta néni abbahagyta mosogatást, úgy emlékszem átölelt és még rosszabb lett. A szeretet özönvízként zúdította ki lelkemből a fájdalmat. Egyszerre jó és rossz állapotba kerültem, de már tudom, ha akkor nem kapom, meg ezt a gyengédséget végleg elszakad bennem valami.
Aztán néhány óra múlva eljött értem anyám, kissé mentegetőzött, de kedvesen bánt velem. Akkor megnyugodtam.