Lili megmozgatta a szárnyait, és majdnem hasra esett. Ameralda jóízűt nevetett.
– Ezt is meg kell tanulni, pont, mint a járást. Csak óvatosan – fogta meg Lili kezét.- Gyere, bemutatlak a hercegnek – azzal húzni kezdte Lilit magával, a leveleken keresztül. A kastély így már nem tűnt olyan parányinak. Beléptek a kapun, és két őr állt elébük.
– Ki ez? – kérdezte az idősebbik, és alabárdjával Lili felé bökött.
– A hercegen jött segíteni.
– Még nem láttam erre!
– Tudom, ő a nagyházbeli *Fairiman unokája – mindkét alabárdos a földig hajolt, aztán beengedték a vendéget.
– Kérlek, ne rezegtessed a szárnyadat, mert még leversz valamit! – kérte Lilit Ameralda.
– Jaj, az a baj, hogy maguktól csinálják – próbálta rakoncátlan szárnyait megzabolázni Lili. Végül sikerült baj nélkül végig menni egy folyosón, ahol kisszekrénykéken, gyönyörű vázák és szobrok álltak. A falakat mindenütt festmények díszítették. Benyitottak egy ajtón, ami egy nagy előszobába nyílt. A szobában egy titkár ült íróasztalnál. Szemközt egy szoba ajtaja félig nyitva állt, és szolgák, meg orvosok rohangáltak ki és be rajta. A titkár méltóság teljes arccal fordult hozzájuk.
– Kit jelenthetek be?
– Nem látod ** Fussy, hogy ki vagyok?- mérgelődött a kancellár.
– És ő? – bökött a kislány felé.
– Nagyon fontos vendég – mondta fennhangon Ameralda, majd közelebb hajolt a titkárhoz, és a fülébe súgta – ő Lili, Fairiman unokája.
– Ó – csodálkozott el Fussy, aztán beírta a kislány nevét egy nagykönyvbe, és beengedte őket a szomszéd szobába.
A szobában egy hatalmas ágy állt. Benne pedig elveszve a párnák sűrűjében feküdt a herceg. Olyan Lili korabeli, hét – nyolc éves fiúcska volt. Sápadtabb volt, mint a fehér ágynemű és látszott rajta, hogy nagyon beteg. Rengetegen tevékenykedtek mellette. Az éjjeli szekrényén megszámólhatatlan mennyiségű gyógyszer, tea és egyéb csodaszer ált. Ápolónők és orvosok lesték minden szavát. A hatalmas ablakokon be volt húzva a függöny, a szobában beteges félhomály uralkodott.
Lili megállt az ágy lábánál, a kancellár pedig odament a sápadt kis alakhoz.
– Hogy van ma felséged?
– Reggel, amikor megittam a tündérvizet, jobban voltam. De, több kéne, hogy meggyógyuljak. Ez a sok lötty, meg orvosság, csak betegebbé tesz – mondta szomorúan a herceg.
– Talán itt a menekülés – mutatott Lilire Ameralda.
– Ki ő? – kérdezte a herceg, és a kancellár neki is elmondta. A fáradt, fénytelen kis szemben, most érdeklődés csillant meg.
– Kifelé! – parancsolt a nővérekre, és orvosokra a herceg, azok pedig zsörtölődő morgással kimentek.
– Kérlek, húzd szét a függönyöket – fordult most Lilihez a herceg – már megölnek ezzel a sötéttel – Lili megtette. A szobát elárasztotta a nyári napsütés.
– Tényleg hajlandó vagy segíteni? – nyalta meg kiszáradt száját a herceg.
– Igen, ahogy csak bírok. Te, miért vagy ilyen beteg?
– A gonosz varázsló elátkozott. Ha nem ihatok a tündérvízből egy korsóval, meghalok nemsokára.
– Miért nem gyűjtitek össze a vizet?
– Másnapra már elveszíti a varázserejét.
– Mit kéne tennem?
– Meg kell keresned a forrást rejtő vasajtó kulcsát. Lemenni a barlangba, és elvenni a követ a forrásról.
– Nagy feladat – bólogatott Lili, de megpróbálom.
– Sikerülni fog, érzem – mondta a herceg – Most pedig aludni szeretnék – azzal megfordult és már aludt is.
Ameralda pedig visszavezette a partra Lilit, ő pedig kétségbe esetten nézett az órájára.
– Jaj, nem érek oda a teára! – görbült lefelé a szája.
– Semmi baj – biztatta Dairy – kapaszkodj a hasamra, és majd átviszlek a kerteken.
– A darazsak meg fognak támadni – mondta rémülten a kancellár.
– A hasam alatt nem érik el Lilit, ha pedig átváltozott, akkor már nem tudnak mit tenni.
Így hát Lili a cica has szőrébe kapaszkodott, az pedig szaladt végig a kerten a ház felé.
– Alf, jöjjön csak ide! Nézze meg, hogy kergetik azt a szerencsétlen macskát a darazsak!
– Látom – mondta a komornyik, és savanyú képén kárörvendő mosoly terült szét.
– Megkereste már a fészküket, ahogy meghagytam, és kiirtotta őket?
– Hármat is – tódított Alf.
A macska beszaladt a bokrok közé, és a következő pillanatban nagy fényesség támadt arra, aztán Lili szaladt ki onnan lélekszakadva, kezében a cicával.
– Nagymama! Nagymama! Nézd, Dairyt összecsipkedték a darazsak!- tényleg, szegény cicuson három csípés is volt. Egy az orrán, kettő a fején.
– Ó szegény – simogatta meg a nagyi a cicát – Alf, hozzon ecetes borogatást, és szóljon Hannának, hogy hozhatja a teát.
Alf gyilkos szemeket meregetve a cicára kiment. A Nagymama puha párnákból fekvőhelyet csinált a cicának, majd Lilihez fordult:
– Menj kedvesem kezet mosni, azonnal teázunk. Lili pedig már szaladt is. Az asszony pedig mosolyogva nézett utána. Tudta, hogy elindulnak a mai nap során azok az események, amelyek visszaadják majd a kert régi pompáját. Onnan tudta, hogy Lili hátát finom csillámpor borította egy részen. Ez a rész pedig úgy nézett ki mint egy szárny.
* Tündérember
**Fontoskodó
2 hozzászólás
Szépen mesélsz. Nézegetem az írásaidat, mondhatom, fokozatosan egyre szebben és hibátlanul fogalmazol. Azonban mostanában kevesebb írásoddal találkozom. Mással vagy elfoglalva?
Üdv. szeretettel: Kata
Igen, kedves Kata!
Költözünk januárban, és csomagolgatok, dobozolok.
Remélem azonnal lesz netem Imrén is, és akkor bepótolom az olvasást is, és az írást is.