Liz Reed és a Kékköpenyes 08

Mikor csend telepedett ismét a folyosóra, mindkettőjük kimászott rejtekhelyéről. Ijedten néztek egymásra, majd nevetni kezdtek.
– Mi lesz most? – kérdezte egy idő után Eszti. – Nem maradhatunk itt örökké… – és mintha ezzel egyetértene, korogni kezdett a gyomra.
– Hogy tudnánk lemenni? – sipította Kékköpenyes. – Észrevesznek és akkor nekem annyi, lenyúzzák a köpenyem és…
– Nyugi – csillapította a lány. – Kifundálunk valamit.

Pár perc múlva már a folyosón settenkedtek; Eszti belebújt a szoba szekrényéből kivett női ruhába (amiben meglehetősen elegánsan nézett ki), Kékköpenyes pedig mellette szedte apró lábait.
Feltűnés nélkül értek a lépcsőhöz. Elindultak rajta lefelé, Eszti majdnem elesett a hosszú szoknyában, minden lépésnél rátaposott az aljára, és idegesen ráncigálta.
– Azt a félegyházi, kaporszakállú rézangyalát… – suttogta mérgesen, mire Kékköpenyes felnyögött és a lányra meredt. Megrántotta a vállát, majd baktatott tovább mellette.
Mikor leértek, egyszerre néztek jobbra, majd balra. Egyelőre semmi mozgás nem volt, de azt jó lett volna tudni, hogy mennyi lehet az idő. Eszti délelőtt 9-10 órára tippelt, abból ítélve, hogy a piacon már nyüzsögtek a lények és a Nap szépen sütött.
Elindultak jobbra, valami élelmet keresve. Mikor megtalálták a konyhát és az abból áradó illatot, mindkettőjüknek összefutott a nyál a szájában. A lány résnyire nyitotta az ajtót és belesett rajta. Hátrahőkölt és összerezzent: megijedt a benn álló lénytől, de lehet hogy csak meglepődött – egy tündér állt bent és tette dolgát: hosszú vörös haja volt, gyönyörű szárnyai pihentek a hátán. Apró vörös szoknyát viselt. Eszti mosolyogni kezdett, majd szájához kapta kezét, nehogy hangos nevetésben törjön ki, mert eszébe jutott a „konyhatündér” kifejezés. Ezután már könnyezni kezdett, mert agyába egy kép is beszökött, amint anyukája elrontja a vendégeknek szánt vacsorát. Kékköpenyes felvette szokásos értetlenkedő nézését, majd megrázta a lány szoknyáját.
– Hogy tegyünk? – kérdezte a manó, mire Eszti megint a szájához kapott és már nem bírta tovább, elsétált az ajtótól és kinevette magából a felgyülemlett jókedvet.
Mikor visszatért, a manó már a földön ült, szomorúan tekintett Esztire. – Jól van – mondta a lány. – Be kéne menned, téged nem vesz észre, és nézz körül, mi van bent! Ha találsz ehetőt, hozd ki!
A manó felállt. – És ha meglát? – kérdezte csökönyösen.
– Akkor kitalálunk valamit, menj! – A lány a falhoz támaszkodott és rágni kezdte a száját.
Eszti arra várt, hogy egy sikítást hall majd bentről, majd ordibálást, de semmi ilyesmi nem történt és a manó visszatért pár perc múlva. Kezében egy apró kenyérszeletet tartogatott, aminek a fele már a szájában volt.
A manó rágcsálta szerzeményét, majd felnézett Esztire. – Hoppsz – nyögte ki és kelletlenül újra befelé vette az irányt.
Két pogácsa formájú étellel tért vissza. Eszti habzsolta, majdnem megfulladt és mikor végzett, simogatta a hasát. – Jajj, ez nagyon finom volt! – mondta örömteljes hangon.
Kékköpenyesnek is jobb kedve lett.
– Szerintem menjünk ki a kastélyból, ott nem keltünk feltűnést… Ha itt megtalálnak…
De nem fejezte be, mert a folyosó végéről hangok közeledtek. Vagyis csak egy hang… Egy női hang és káromkodott. Mindkettőjüknek ugyanolyan tempóban kerekedett a szeme a megválasztott káromkodások hallatán.
Egyre közelebb ért. A manó megrántotta a lány szoknyáját és elindultak a másik irányba, ahol a folyosónak egy fallal vége volt. Rémülten egymásra néztek.
A káromkodós nő bement a konyhába. Csend lett.
Egy hirtelen pillanatban kirontott és a folyosón visszafelé szaladt. Kékköpenyes fintorogva nézett utána. – Szegény – mondta a manó. Eszti lenézett rá.
– Inkább bolond – mondta a lány.
– Én a párjára gondoltam, ha van neki… – vágta rá a manó döbbenten. Mindketten nevetni kezdtek, majd lassan elindultak a kijárathoz.
– Izgalmas az élet Sohaországban – mondta Eszti, majd kiléptek a főbejáraton.
Nagyon friss levegő volt, a Nap csodásan sütött, és Eszti rettentő jól érezte magát.