Liza Wheat naplója – 10, 11, 12

Késő délután. Az ágyamon feküdtem, és lazítottam. Egész nap Sarahnak, Lottienak és Janetnek segítettem főzni meg takarítani. Ekkor azonban föltűnt, hogy csend van. Gyanús csend. Lementem a lépcsőn, és már épp be akartam nyitni a társalgóba, amikor hangokat hallottam odabentről. A szüleim voltak. Közelebb hajoltam. Egyetlenegy szavat sem akartam elszalasztani.
– Jess, beszélnünk kell! – igen, ez apa hangja.
– Igen, Earl? – ez pedig kétségtelenül anya.
– Lizről van szó.
A szívem kalapálni kezdett. Mi lehet az?
– Talán te is észrevetted, – folytatta apa – hogy Liz megváltozott.
– Szívem, ez természetes. Felnő.
– Ezt nem foghatod pusztán a felnövésre! Liza teljesen más lett! Takarít, főz, mosogat, gyalog megy az iskolába, és tegnap azzal jött haza, hogy kibékült a legnagyobb ellenségével!
– Ezt én is észrevettem, de mit tehetnénk ellene? Én például nem tudom, mi ebben a rossz.
– Tudod… néha úgy érzem, ő már nem is a mi lányunk. Aggódok, tudod?
Ekkor benyitottam. Úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna. Szélesen mosolyogtam. Anyu mindkét arcára nyomtam egy puszit, apunak pedig az ölébe ültem.
– Miről beszéltetek?
– Semmi, csak a szokásos.
Apura néztem.
– Azt mondtad, aggódsz valami miatt. Ugye nincs semmi baj?
– Nem, dehogy.
– Akkor jó.
De a mosoly csak álca volt. Egyre csak apa hangja viszhangzott a fejemben: ,,Néha úgy érzem, ő már nem is a mi lányunk.''

Késő este volt, talán már éjfél is elmúlt. Csak feküdtem az ágyamban. Nem tudtam aludni, pedig halálosan fáradt voltam. A fejemben össze-vissza cikáztak a gondolatok.
Tényleg ennyire megváltoztam? Most, hogy így elgondolkodom: Tényleg. Talán abba kéne hagynom? Legyek megint a régi, sznob, gúnyolódó Lizzy? Nem. Most már kínozna a lelkiismeret, de miért? Mit tegyek? Ha maradok ilyen, mint most, akkor apu teljesen eltávolodik tőlem. Talán anyu is. És Mary? Ő mit gondol majd? De ha megint a régi leszek… akkor egy gonosz, szadista lány lennék, aki csak magával törődik. Johanna megint nekem ugrana, és…. mi lenne… Nem! Ezt most azonnal kiverem a fejemből!
Úgy bántál vele, mint egy rühes kutyával.
Na és?
Megbántottad.
Kit érdekel?
Ő is csak ember! Gondolj arra, hogy mit érezhet!
Nem, inkább elfelejtem azt is, hogy láttam őt. Mardosna a lelkiismeret. És egyáltalán mért ül ott? Hogy engem idegesítsen? Miért nem dolgozik inkább?
Rád várt. RÁD! Hogy elmenj ott, csak azt akarta! Hogy láthasson! ÉRTED?!
De miért?
Gondolj csak bele! Hiszen te is tudod jól.
Nem! Elég! Hadjál békén! Hallod?! Engem hiába provokálsz! Úgysem fogok odamenni hozzá!
Akkor marad a bűntudat.
Ne! Az még rosszabb. Senki sem fogja megtudni, hogy beszélek vele. De ne várd, hogy kedves is legyek!

Úgy tűnt, a lelkiismeretem végre békén hagyott. Legalábbis reméltem, hogy így van.

Amikor reggel megszólalt az ébresztő, olyan kimerültnek éreztem magam, mint egy 3 hónapig folyamatosan használt elem.
Valahogy sikerült levánszorognom az ebédlőbe, és ledobtam magam az egyik székre.
– Valami baj van? – aggodalmaskodott anya
– Semmi. Csak nem aludtam egész éjjel, vagy legalábbis nem valami sokat.
Janet lépett be az ajtón, kezében a reggelivel.
– Nem tűnsz úgy, mint aki jól aludt, Lizzy. – csatlakozott ő is. – Hozzak egy kávét?
– Igen, légyszíves.
Térült-fordult, és már hozta is a kávét. Sok citromlével, ahogy én szeretem.
– Köszönöm.
A kávé egy kicsit segített, ezért volt erőm elkészülni, és valahogy eljutottam a suliba is. Olyan voltam, mint egy zombi.
Akkor viszont egyből felébredtem, amikor a suliudvarban egy csapat fiút láttam, akik Johannát szekálták. gyorsan akcióba léptem.
– Szálljatok le róla!
Egy csapásra elhallgattak.
– Aki piszkálni meri, annak velem gyűlik meg a baja! Világos?
Mindenkinek világos volt.
– Akkor megbeszéltük.
Bementem a kapun. Johanna nemsokára utolért.
– Köszönöm!
– Nincs mit.
– El sem hiszem, hogy változhattál meg ennyire kevesebb, mint egy hét alatt. Mint Pál a Bibliában.
– Ki az a Pál?
– Keresztényüldözőből lett hívő. Te nem olvastad a Bibliát?
– Nem.
– Nem is vagy megkeresztelve.
– Öööö… Nem.
– Ne mondd!
– De mondom. A családom sosem volt vallásos.
Az órák csigalassúsággal teltek. Mire véget ért a tanítás, úgy éreztem, szétrobban a fejem.