Ló voltam

Négyszáz évvel ezelőtt egy fekete kanca voltam Indiában, Avadh királyságban. Már akkor szerettem volna megírni az emlékirataimat, de a négy patám közül egyik sem tudta megtartani a lúdtollat vagy az írónádat.

Bölcs emberek szerint ennek az volt az oka, hogy a lovaknak egyforma mind a négy patájuk.

Hát, nem is tudom. Nekem nem mindegy, hogy a mellső vagy a hátsó.

Már az anyám sem volt közönséges kanca. Aranyszőrű volt, mint Gwri Wallt Eurun a walesi, és Setanta a kelta mitológiában. Nagyon sokszor nyerített az őseinkről. Semmi nem maradt meg az ősi dicsőségből. Anyám egy istállóban élt, amely olyan mocskos volt, mint az, amelyet Héraklésznek kellett megtisztítani. De legalább Indiában volt ez az istálló, amely köztudomásúan a csodák és rejtelmek hazája.

Egy nagy szent volt az istálló tulajdonosa, bizonyos Nágarádzsa, a kígyók királya. A kígyók alázatosan lesték minden kívánságát. Ugrottak, amikor valamit parancsolt, ami nem volt kis teljesítmény tőlük, mert a kígyónépségnek nincs lába. Vagy ha mégis van, akkor nem kígyó, hanem gyík vagy szalamandra. De mint mondtam, India a csodák és a rejtelmek hazája.

Egyszer azt mondta a nagy szent az ő hűséges lábatlan kígyóinak: Kéne nekem egy gyerek, a kancámnak meg egy csikó. Mit javasoltok?

A kígyók a hagyományos módszereket javasolták, de Nágarádzsának ez nem tetszett. Molto fatiguante! Találjatok ki ennél jobbat. – A kígyók összedugták a fejüket, és kigondoltak számos alternatív módszert. Az egyik technikailag volt kivitelezhetetlen, a másik nagyon izgalmas volt, csak éppen nem járt eredménnyel. Végül az egyik kígyó hozott neki két árpaszemet, az egyiket odaadta a feleségének, a másikat a kancájának. Az árpaszem átfúrta az asszony gyomrát, meg is haltak mindketten, az asszony és az Árpa. Én azonban megszülettem, és elneveztek Dzsavadijának, árpából születettnek.

Mindenki tudta, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, és nem is hagytam ki egyetlen nagydolgot sem. Alig cseperedtem fel, kijártam a csatamezőre, és magasról… tettem az ellenségre. Sok csatát megnyert ezzel a titkos fegyverrel Nágarádzsa.

Szép idők voltak. Két csata között kígyókat táncoltattunk. Juventus ventus.

Később már csak a fi-ló-Zsófiával foglalkoztam, és kitanultam a paripatológiát. Jeles eredményeket értem el a felsőbb lovézisben, Equuitániában pedig a gebemetriát tanulmányoztam.

De nem fényezem tovább a liliomot. Kiválóságom csupán annak volt a természetes folyománya, hogy az Árpától nagyon jó géneket örököltem. Az egyetlen bánatom az volt, hogy nem írhattam le az impresszióimat. Csaták és kígyótáncoltatás közben nagyon sok impresszió ér egy lovat. A gazdám szerződtetett egy impresszáriót, de kiderült, hogy nem ért semmihez. Folyton arról locsogott, hogy milyen színi előadásokat kellene rendezni. Majd bolond lettem volna felcserélni a jó kis istállómat egy kocsiszínnel. És ami az ellő-adást illeti, nagyon vigyáztam, hogy még csak véletlenül se nyeljek le egy Árpát. Mert ugye, Indiában minden lehetséges. A csodák és a rejtélyek hazája.

Közben a gazdám nagyon meggazdagodott. Rögtön átképezte magát, amit megtudta, hogy egy természetgyógyász még a királynál is jobban keres. Elsajátította a tányérverés tudományát. Réztányérokat csépelt egy nagy bottal, és ezzel gyógyította a kígyómarást. Csak a borbélyok panaszkodtak, mert az egyik éjszakáról a másikra eltűnt az összes cégérük. A gazdám elmagyarázta nekik, hogy ő már lemondott a trónról; szíveskedjenek maguk elfogni a cégéres bűnözőket. Volt nagy öröm, amikor elfogták a piros ultit.

Gazdámnak is tetszett az ulti-móka, de nem élvezhette sokáig, mert meghalt kígyómarásban.

Én is meghaltam, de nemsokára visszatértem, mint nagy fekete mén. Száguldott a pusztaságban, nem tudta, hogy minek, hova mén.

Most kizárólag azért jöttem vissza, hogy megírjam az emlékirataimat. Patám nincs, de jól tudok nyihogni. És ez természetes, mert India a csodák és a rejtélyek hazája.