Longinus kiáltása

„Hová lettek a családi ereklyék”, fogalmazódott meg bennem a legégetőbb kérdés – amely most sürgősen választ igényel -, egy ugyanilyen című újságcikk láttán, éppen akkor, amikor vasárnapi ebédem elfogyasztásához készülődtem. Azt a mindenségit! Valóban hová? Az asztal már megterítve várta az ilyenkor általam elfogyasztott szokásos étkeket, és azon finomságokat is, amellyel vendégem számára akartam kedveskedni.
Mi tagadás, ritkaság számba megy nálam, hogy én várok valakit, inkább én szoktam másokhoz menni és többnyire váratlanul, de aznap így történt. Én pedig ennek tudatában készültem a momentumra, amikor is vendégemmel egy kedvcsiklandozó üveg bor társaságában nyugodtan megadjuk azt, ami a testet megilleti, hogy majd ezek után kellemes lelkiállapotban megvitathassuk ügyes-bajos dolgainkat, példának okáért azt, hogy mi legyen a sorsa a hétköznapok emberének. És valóban, egy kis idő elteltével kitárultak évezredes kapum szárnyai, és ott állt annak a személye, akit én sohase láthattam, pedig az élet forgatagában sohasem kerültük még eddig el egymást. Nemsoká asztalhoz ültünk, síri csendben ettünk és ittunk, egy lélek se moccant. És amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy tud-e arról, ami az újságcikkben van, még mielőtt ajkam szólásra nyithattam volna, rávágta, hogy tud, és hogy én ehhez mit szólok, mert ebben az esetben most patthelyzetben vagyunk. Néma maradtam, teret hagyva gondolataimnak, ahol nem voltam képes eldönteni, hogy a kiszolgáltatottság műszaki rajzára alkalmazható-e a teremtés tolómércéje, vagy sem. Mert ami az ereklyék hollétét illeti, azt kell mondanom, hogy sokat utazgattam a földkerekség különféle kultúráiban, de amikor erről a kérdésről faggattam őket, csak a vállukat vonogatták és semmi ésszerűt nem tudtak mondani. Éppen ezért szerettem volna én is tudni, hogy hová lettek a családi ereklyék. Azonban róluk én sem tudtam semmit, és ezt meghívottam tudomására is adtam. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, majd ezt a termékeny csendet Ő azzal törte meg, hogy ha nincs ellenemre, akkor ő még kérne ebből a mennyei nedűből, amit éppen elfogyasztottunk, és felém nyújtotta kiürült poharát, én pedig sose voltam szűkmarkú. Jól telt el a délután, olyannyira jól, hogy meg is feledkeztünk a családi ereklyékről, és ha az éjszaka nem kíván nekünk csodaszép álmokat – amivel eszünkbe juttatta, hogy egy nagyon lényegünkbe vágó kérdést feszegettünk még nem is olyan régen -, akkor szépen ezt is betakarjuk a mindenség porával, és úgy ahogy van el is van felejtve, tehát van is, meg nincs is. Így azonban, azon nyomban kijózanodtunk, tüstént elillant a minket körüllengő bódulat, és abban maradtunk, hogy még mielőtt háromszor megszólalna a kakas, addigra kiderítjük, hogy hol találjuk az elveszett ereklyéket. Ő jobbra indult, én balra fordultam, és álarc nélkül beléptünk a halandók világába.
Eltelt egy nap, el kettő, és amikor már a tarajos kilencedszer kukorékolt volna, egyszerre, sőt mi több, ugyanolyan lépéssel, és egyforma lábnyommal belebotlottunk a vér és vízfakasztó Longinusba, aki saját oldalát bökdöste valamilyen hegyes eszközzel, miközben ekképpen kiabált: a család ereklyéi a gyerekek kellene, hogy legyenek, de manapság nincs már természetes szaporulat. Amikor ezt meghallottuk vándortársammal együtt, fájdalomtól eltorzult arccal néztünk egymásra, mert már sejtettük, hogy hová lettek a családi ereklyék. Elballagtunk a legközelebbi újságos bódéig, és ott megkerestük azt az újságcikket, amelyben utolsó sorként ez állt: „szellemképüket az utódok őrzik.”