Mackó úr

Késő délután volt, siettem haza. Gondolatban már készültem a ma érkező vendégek fogadására. A férjemet is fel kéne hívni…Szaporáztam lépteimet, s egyszer csak a földön egy mackót pillantottam meg. Bánatosan nézett rám, szép barna gombszemeivel. Piros sál volt a nyakában. Már épp tovább léptem volna, amikor valami azt súgta, vegyem fel, ne hagyjam itt az utcán. Kislányom jutott az eszembe, neki van egy kedvenc párnája, s a nélkül, nem szeret sehova menni, mindenhova cipeljük magukkal. Visszaléptem, felemeltem a macit. Biztos ezt a kismackót is valaki nagyon szereti, s hiányzik neki. Arra gondoltam, hogy holnap beadom a talált tárgyak osztályára. Beültem a kocsiba, a medvét az anyósülésre dobtam, amikor egy halk jajszót hallottam.
-Au…ez fájt.
Ki beszél, hisz csak én ülök az autóban, na meg a maci.
-Bocsánat…morogtam magam elé. Jézusom! Csak nem egy játék mackóval beszélgetek?!
-Van itt valaki?-kérdeztem s közben már tudtam a választ.
-Hát én…- mondta a maci.
-Bocsánat nem akartam….Fáj az oldala?- Na még magázom is!!!
-Igen. Amikor Liza leejtett, megütöttem magam, s ahogy az ülésre estem, nem volt kellemes.
-Liza?
-Igen a kislány, akihez tartozom. Ő ejtett el, amikor az édességbolt előtt ordított, mert csokit szeretett volna. De az édesanyja nevelési célzattal nem vette meg neki…én meg kicsúsztam a kezéből. Annyira sírt, hogy észre sem vette…-dünnyögte maga elé rezignáltan Mackó úr.
-Igen, sokszor nem engedünk a gyerekeknek, mert nem kell mindenhol kapniuk valamit, még ha sírnak is érte, mi szülők igyekszünk ellenállni, s nevelési célzattal nem vesszük meg.
-Hát ez az! Nevelési célzat…engem meg elhagytak e hülyeség miatt…Ma Liza nem fog aludni, így én sem fogok aludni…mert mi egypár vagyunk. A mese után hozzám bújik, mivel fél a sötétben. Még beszélgetünk egy kicsit, és úgy alszunk el…ketten…-motyogta szomorúan.
-Nem is értem!- mondtam. A játék mackók nem tudnak beszélni, s én egyáltalán hogy értem meg önt?
-De tudnak, a gyerekek értik a játékok beszédét, meg néhány felnőtt is képes meghallani minket.
Ez vajon hogy lehet? Törtem a fejem. De értelmes válsz nem jutott az eszembe.
-Most mit kéne tennem?-néztem a magába roskadt Mackó úrra.
-Én mondjam meg? Éreznie kellene.
Már éreztem, mikor beültem már akkor éreztem, de szabadulni akartam ettől a gondolattól, mert sietnem kéne haza, hiszen vendégek jönnek. Sóhajtottam, gyöngéden kiemeltem az ülésről Mackó urat, kiszálltam az autóból, s elindultam arra, ahol találtam. Mackó úr elégedetten simult hozzám, tudta, nem hagyom cserben. Hisz azért pont én vettem fel a földről, mert én azok közé a felnőttek közé tartozom, akik megértik a játékok gondolatait. Úr isten!! Ha valaki most a fejembe látna, azt gondolná, nem vagyok komplett. Eszembe jutott, hogy nekem is volt egy játék mackóm valamikor…költözködések során jött velem, de most…most nem is tudom, hol lapulhat. Valamelyik zsákban…a régi játékok, emlékek között. Eltettem, hogy majd jó lesz az én gyermekemnek, unokámnak…s közben elfeledkeztem róla.
Megérkeztünk az édesség bolt elé, ahol rátaláltam Mackó úrra.
-És most? Merre?- kérdeztem. Előre, vagy hátra?
-Előre, mert a másik irányból jöttünk. Mindjárt hallani fogjuk Liza sírását. Tudom, hogy nélkülem nem megy haza. Addig ordít, amíg visszaindulnak engem megkeresni…
Elindultam, s drukkoltam Mackó úrnak. Tényleg keressék, mert előfordul, hogy sietni kell, s aztán nem megyünk visszafelé az elhagyott játékokért.
-Egyébként… örülök, hogy találkoztam önnel – mondtam neki. Szép emlékek jutottak önről az eszembe.
Most valami halvány mosolyt láttam a mackó arcán. Megfogadtam, ha hazajutok, előkeresem a macimat. Drága kis macim! Milyen sokszor vigasztalt, amikor sírtam, vagy féltem a sötétben. Aztán elfeledkeztem róla. Megkeresni, megkeresni….dobolta az agyam.
Egyszer csak sírást hallottam. Egyre közelebbről. Mackó úr fészkelődni kezdett.
-Ez ő…Liza…tudtam, tudtam…-hajtogatta Mackó úr. Láttam rajta, hogy megnyugodott, mert valahol ő is félt attól, hogy nem jönnek vissza érte. A sírás egyre hangosabb lett. Liza anyukája épp a kislány orrát törölte meg, amikor odaléptem hozzájuk.
-Elnézést, nem a kislány veszítette el Mackó urat?
A kislány boldogan kapta ki a kezemből a macit, és magához szorította. Ó, ez most biztos fájt Mackó úrnak, hisz az oldalát fájdította. De Mackó úr nem szólt semmit…mert örült, hogy végre Liza karjaiban lehet.
-Ó, köszönjük szépen!- mondta a kislány anyukája. Épp most akartunk visszafelé indulni, mert Liza, nem akart a mackó nélkül hazamenni.
-Honnan tetszik tudni, hogy a macimat Mackó úrnak hívják?-kérdezte tőlem Liza.
Zavarba jöttem. Tényleg, honnan tudom…
-Ó…nekem is volt egy hasonló macim, és én így hívtam-nyögtem ki alig hallhatóan.
-Még egyszer köszönjük-mondta Liza anyukája. Köszönd meg te is kislányom!
-Köszönöm!- s már ugrált is tovább Mackó úrral a kislány. A balmancsát fogta csak, úgy lóbálta.
Szólni akartam, hogy ez lehet, most fáj neki…Mackó úr e kitekert formában felém nézett, s mintha kacsintott volna, ne aggódjak érte, mi az a kis fájdalom, amikor Lizával lehet. Intettem neki…s elindultam haza. Tudtam, ma előkeresem az én macimat, és az ágyamra ültetem, s mikor már mindenki alszik, bocsánatot kérek tőle, hogy ennyi éven át elfeledkeztem róla.