Madármese – felnőtteknek

A korhadó vén fa már alig-alig himbálódzó ágán madarak ültek. A párductestű kecses fecske, az öregecske bóbitás galamb kissé kopott tubigatyában, a csókos csőrű aranymálinkó, a csöcsös-bögyös vörösbegy, a kacéran csacsogó, picinke cinke, no és persze a sóvár pillantású, szürke tollú kis veréb is ott ugrabugrált. Aztán sorolhatnám még…de nem sorolom.
A vén fa már várta, hogy mikor bújik ki végre a szög a zsákból. Nem kellett sokáig várnia. Fölborzolódtak a tollak, megemelkedtek a szárnyak, és szinte egyszerre szólalt meg a csivitelő, turbékoló, csattogó, búgó, csicsergő kórus, hogy:
– Kukacot! Kukacot! Csőröm tátva, kukacra várva!
A vén fa sejtelmes mosollyal hallgatta a fölhevült társaságot.
– Még mit nem. Kukacot! – gondolta magában, és lassan bólogatni kezdett.
– Majd megtudjátok, ha olyan öregek lesztek, mint én.