Búzaszőke kislány zokog az ablakban kínkeservesen, záporozó könnyein át bámulva munkába igyekvő édesanyja után. A távozó kedves alak szomorkásan nézeget vissza a válla fölött a ház felé, de bármennyire is fáj a szíve, mennie kell tovább, menni előre.
– Anyu, ne menj el! Anyuuuu!! – sírja, torka szakadtából üvölti a gyermek, ahogy csak otthon hagyott egykék képesek. A tévében zúgó mese hangja tompán zümmög a háttérben, a kisóvodás csak pityereg, keseregve kívánja, bárcsak ne kéne elhagynia őt anyucinak, nem látja még a világ zordságát, s hiába ismeri jól a kifejezést: "Nincs rá pénzünk", mégsem fogja fel a szavak jelentését teljesen, mégsem képes megérteni igazán, miért is kell elmennie nap nap után a szüleinek arra a helyre.
Hófehér kutyus sündörög a síró lánykához vigasztalón, kedvesen; a jólelkű állat felvidítaná kicsiny kis barátját, mi több, őneki kell vigyázni rá, a gazdi is mondta, s bár együtt nevelkedtek, együtt nőttek, cseperedtek, mégis ő a nagyobb valamennyivel, így hát neki kell gondját viselni a pöttömnek. Ez az ő felelőssége, s büszkén végzi is a nemes feladatot, amit a kisgazdi rokonai folyvást “elfelejtettek”.
Mellesleg kisgazdi olyan kellemesen tudja vakargatni a fülét, miközben az ágyon fekve nézik a zajos-színes dobozmasinát, hogyha jól viselkedik, talán csinálja most is, talán jobban érzi magát tőle, hogy látja, ő még itt van vele, vele törődhet, s ő is törődik vele cserébe, akkor is, ha csupán a kezét tudja nyalni vagy az arcocskáját – mondjuk azt a nagygazdi olykor szereti, olykor nem.
Kisgazdi pityereg, szeretettel bújik oda az állat, dörgölőzik piciny kezéhez azt suttogva: "Én itt vagyok, én veled vagyok, hidd el, nem vagy egyedül, én vigyázok rád." De a kislány túl bánatos, túlságosan fáj a maró hiány, azt se tudja, miért, hiszen volt már ő egyedül oly sokszor, s mindig oly ügyesen, ám most nem bírja abbahagyni, az az égető, savó érzés annyira bántja belülről, annyira dühös, hogy értetlen fejecskéje elvadul.
– Menj innen! – szipogja szikrázó szemekkel, ahogy félrelöki a kutyust, még bele is rúg. A nagy fehér tanácstalanul néz rá sötét szemeivel, sajnálkozva nyüszög, majd tapintatosan arrébb vonul.
Kislányunk bensejében tátongó űrrel, kellemetlen rosszérzettel rogy le a nagy pirosassárga mintás szőnyegre, a tévé hangjai továbbra is monoton zúgnak, de ő csak a könnyeivel van elfoglalva, s bűntudata is vájja lelkét, hiszen ő olyan rossz, olyan gonosz, hogy bántotta a legjobb barátját.
De hát csak el van keseredve, nem tudja még, hogy ez a védelmi ösztön, ez a semmire se jó menedék mennyi törődő arcot fog még sírásra késztetni, megsebezni, nem tudja még, hogy kezelje a fájdalmat és a kínt.
A haragot.
Az ablakon bejátszó napsárga sugarak kristályos csillogással verődnek a levegőben úszó porszemcséken, a helyben képződő fényáradatban pillanatról pillanatra jobban kirajzolódik egy forma. Női alak ez, sudár és magas – a kislányhoz képest legalábbis –, lila ruhás, szépen ívelt teste áttetszőből egészen valódinak tűnik, hosszú szőkésbarna haja lágyan omlik a hátára, mikor pár perccel később szelíden hajol a már halkabban hüppögő kis lélekhez.
Először csak úgy átölelné, szó nélkül, minden magyarázat nélkül csak magához szorítaná, hogy megnyugtassa az összetört kicsikét, de jobb keze megáll a térben a picike váll fölött, egészen tétován, határozatlanul.
Félve.
Nem tudja, mit kéne mondania, mit kéne tennie, s hogy mennyire tekint rá furán a fiatal kishölgy, végül keze meglódul, folytatja kedves útját, s ujjait finoman a törékeny vállra helyezi.
A kislány nem dermed, nem is ijed meg, továbbra is sír, de sokkal csendesebben, a nő is hangtalanul viseltet az esemény alatt, csak hűségesen simítja a kicsi karját és hátát közben. Könnyei megállíthatatlanul elerednek, határtalanul hömpölyögve alá, miközben azt suttogja: "Sajnálom", végül teljesen a kislányhoz bújik.
Illata jó, megnyugtató, testmelege álmosító, biztonságot, békét nyújtó. Szorosan, támogatva öleli a gyereket, aki egy idő után szembe fordul a nővel, hogy át is ölelje őt. Ketten ülnek egymás ölében a kedvenc szőnyegükön aranyos csillogásban, míg a kislány el nem alszik, ő pedig az ágyra helyezi és betakarja. Szomorú pillantást vet a nappaliban fekvő kutyusra; a hiány élesen hasit belé, de egyetlen árva könnycseppel, mely nem gördül le, csak lustán pihen enyhén rózsás arcán, elfordul, hiszen mennie kell már, menni vissza a fénybe.
– Most hármat számolok, és felébred – zendül egy kellemesen karcoló hang a feketeségben, higgadtan sorolva az első öt értéket a számsorban, mire lassan magamhoz térek.
A szemeimet nyitom ki, bár kicsit félek, bánt a hirtelen világosság, a lámpa idegesítő búgása is megint zavarja a fülemet. Lassan tisztuló tekintettel nézek egy fotelben elhelyezkedő vastag szemüvegkeretes férfi felé, ő figyelmesen szemlél engem. A szavak a torkomban ülnek, tobzódnak, hemzsegnek, mégsem találom a hangom, sem pedig a legkifejezőbb mondatokat, szóösszetételeket.
– Hogy érzi most magát? – tudakozódik tapintatosan az ember, én sosem tudom, valóban érdekli is, vagy a munkáját végzi csupán, de a mellemben melegség tombol; ami fájt, enyhén sajog csupán, gyógyulón.
Szám sarka felszabadult mosolyra ráng:
– Jobban. Sokkal jobban.