Egy kő állott fent a domb tetőn. Öreg, időtlen időket megélt domb, valahol északon. Valahol, ahol hideg szelek csipkézték deresre az álmukat alvó, csupasz fák, szürke testét. Valahol fent északon, ahol az álmok születnek. Álmok tájakról, emberekről, érzésekről. „Bár megtörténne s bár enyém lenne. Bár látnám, bár hallanám, bár érezném!”
E táj ködös fellegei alatt, bús magányban, szemerkélő hóesésben, az unalom s magány végtelen homályában, évszázadok óta ugyan az a nyugodt hegyi dallam zendült : „Bárcsak…”.
Lágy ölén fagyott hegyeknek, múló idők s korok völgyében, hol hajdanán a nap is sütött, s emberek éltek, zöldellt a pázsit, s verőfényben szikráztak a hegyek, csak egy szellő suttogott : „minden, mi hajdanán volt, elmúlt”. Egy kő állott a domb tetőn egymagában. Csak várt a feledés ködébe veszve. Talán egy madárra? Talán egy emberre? Talán csak egy tücsökre ki rá szállna? Talán más tájakra?
Születtek, s múltak el itt a fák s az emberek. Városok épültek, égtek, s pusztultak el. Hegyek emelkedtek, folyók szelték át a völgyet, s a hegyek eltöredeztek, s a folyók patakokká lettek. Üresen kongó szikladarabok, végtelenbe nyúló jeges folyamok, madarat sem látott messzi vidéken egymagában csak egy kő állott. Benne szunnyadt bánatos lelke, a hűvös szél sarkait leverte, a sok eső mindenét áztatta, neve elszállt már, csak Dombodon. Volt, hogy a hajnal kelt, s álmából felébredt. Tengereket látott, s felhőket, vagy csillagokat s holdakat, napokat és életet. De feléledt, ez megszakadt, vége lett, s szikla szíve, mely mégis oly harmat megszakadt, s hosszú órákat sírt egymaga fent, északon, hol sóhajt már senki sem hallott, hideg, hűvös dombodon, távoli, halott északom.
Vagy ezerszer zokogott, s kérdezte az öreg, csonka hegyeket : „Miért nem hullotok rám, vagy beszéltek hozzám? Miért nem érintetek, miért nem szerettek? Miért nem láttok? Mondjátok! Miért nem?”. De mind hiába, lassan a hideg foga megrágta, s a kis kő is megöregedett. Időtlen idők óta emlékezett, sokat látott, de mégis keveset. Hisz léte nagyobb részét egyedül töltötte. Kacarászó gyermekek még rajta ültek. Szerelmes párok rajta ölelkeztek. Bánatos szívek itt vigasztalódtak, de végül lassan mind elmúltak.
Egy nap a szikla, mikor álmából felkelt, érezte, újra a dombon a helye, de ekkor zöld levél hullott tetejére, sebes lelkének eljött a vége. Megszakadt végleg fáradt szíve, de hosszú álmából aztán tavaszra ébredt, s elmúlt, mind hajdan minden reménye.
6 hozzászólás
Szépen írsz. De el kellene dönteni, prózát akarsz-e írni, vagy verset? Néha úgy tűnik, egy jó rímért beáldozod a mondanivalót. Végül mi lett ezzel az emberien ellentmondásos sziklával?
Próbáltam kifejteni, hogy meghalt a “lelke”… 🙂 Amúgy kössz, hogy írtál, legközelebb figyelek rá, hogy közérthetőbb legyen!
Annyira elvont, annyira lírai, hogy nem is értem. Azt sem értem, miért engedsz “becsúszni” helyesírási hibát.(ugyan az – helyette ugyanaz, rá szállna – rászállna stb.)
Kedves Becse!
Csatlakozom az előttem szólókhoz. Valóban jól írsz, de néha nem tudni, prózát vagy epikát akartál-e alkotni. A helyesírásban pedig szintén van mit fejlődnöd. Azért ne hagyd abba az írást, mert határozottan van érzéked hozzá, csak légy körültekintőbb, és szánj rá egy kicsivel több időt:) Érdemes!
Üdv: Borostyán
Kedves Becse!
Természetesen prózát vagy verset, azaz lírát vagy epikát akartam írni előző hsz-emben, de lányos zavaromban összekevertem:)))
Üdv: Borostyán
Az emberi kapcsolatokat átvitted a tárgyakba (egy kő és a körülötte lévők). Ez tetszik. Gratulálok. 🙂