Magányos levél

Sírtam mikor elmentél. Azóta, az augusztusi délután óta a pályaudvaron eltelt hónapok semminek tűnnek. Még mindig látom a szemed, ahogy rám néztél, láttam bennük önmagam. Éreztem a csókodat és megígérted, hogy nem az volt az utolsó. Visszajövök-mondtad. Elhittem. A vonat lassan gördült ki az állomásról, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mond el, miért bántottál akaratlanul!?
Nem bírtam tovább nézni a vonatot, le kellett ülnöm. Körülöttem emberek beszélgettek, nevettek. Én csak ülök a padon, és nem tudom mennyi idő után állok fel. Azt sem tudom merre megyek. Egy tea és egy ismerős barátnál térek csak magamhoz; hát elmentél.
És mikor azt hittem elfelejtettelek…nem is gondoltam, hogy így jutsz majd eszembe. Mulatságos, Te is nevetni fogsz. Mentem a villamoson és ott a tömegben megéreztem az illatod. Hirtelen megfordult velem a világ, a szívem vadul vert, hátranéztem azt várva, hogy Te leszel ott…De tévedtem. Nem Te voltál. Újra gyenge lettem.
Azóta újra a fejemben vagy. Nem tudok nem rád gondolni.
Egy héttel később meghallottam azt a dalt, ami nekünk szólt. Emlékszel? Egyszerre megjelent előttem a park, a lemenő nap, ahogy narancs fényével eggyé vált a víztükörrel, ahogy tánc közben a karodban tartottál… Ez a pillanat, mert nem volt több, parázsként égetett meg. Miért fáj ennyire, ha rád gondolok, ha egyszer szeretlek? Talán ezért gyűlöllek, mert fájdalmat okozol és szeretlek, mert a fájdalom, ha te okozod még édesebb. Bolond vagyok, tudom. De a te hibád! Miért mentél el, mért hagytál itt velük, velük, akik nem szeretnek, akiket nem szeretek?
És most ez a levél jelenti a múltat, végre elmondhattam neked, hangtalanul. Amikor elküldöm neked vele együtt elküldöm az emlékeimet, nekem nem kellenek, mert fájnak. A tieid, én már nem bírom őket, el kell, hogy engedjelek. Isten veled!
Újra sírok, de talán most könnyebb lesz. Nélküled. Az emlékeim nélkül.