Magyar közmondások új értelmezésben 5. rész

„M”

Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra.

Bizony. Nem másét. A magáét. És ahogy Hamvas mondja, fizetés nélkül nem lehet távozni. A vásár: az élet. Hogy mit vásárolunk, magunkon múlik. A vásárra portékát nem viszünk, hanem saját bőrünket, saját magunkat. A vásárba a világ és magunk megszületésünkkel érkezünk. A vásár az a kavalkád, amit életnek hívunk. A kérdés az, hogy a vásárba, mit kezdek magammal, mit veszek, mi az, ami nekem igazán kell? Minek adom oda magam? E kérdések mentén folyik az életünk. Ha elkápráztatnak a vásárosok, portékáik, kínálatuk és én mohó kíváncsiságból és szűnni nem akaró sóvárgással mindent akarok, ami a vásárba kapható, vagyis ha életem hitvány vásári portékákra cserélem el, elvesztem magam. A portéka sokféle, a portéka minden, mi e világon kapható és hozzáférhető, de nem a portéka mibenléte a fontos, hanem, hogy e portékát én akarom, szüntelenül és vad mohósággal, és életszomjjal és életéhséggel. Azaz énem uralkodik magamon és énem határozza meg mi mindent akar behabzsolni. Az én bekebelező, az én oly mohó, hogy mindent felfal, amit magához rántott, így semmi nem elég neki. A vásár tehát veszélyes terület, a vásárban elveszni nagyon könnyű dolog. Magam bőrét viszem oda, én választok, mohó vágyam mindent felfal és felemészt és semmi sem elég.
A vásárból nem lehet kiszállni. A vásár az élet, s ha már itt van, benne kell élni, lenni. Mohóságunk annyiszor húz ide, ahányszor fel nem adjuk magunkat. Ha nem az éned emészt fel téged, hanem ha te emészted fel a mindent felfalni akaró görcsös és rimánkodó és akaratos és mohó és vad és kéjsóvár és beteges és kapzsi éned, akkor megszabadulsz attól a csomósodástól, mely nem engedi, hogy szabad légy. Szabadnak lenni az igazi morál. Ha megszabadulsz kötelékeidtől, ha elengedsz mindent magadtól, akkor – ahogy Pál apostol írja – tehetsz, amit tetszik, mert akkor már tudod majd mi a helyes és mi nem az.
Ki kell fizetni tartozásunk. Magunknak tartozunk, nem másnak. Még Istennek sem. Mert magunk szültük és varázsoltuk el magunkat, és e mohó, akaratos, kapzsi varázslat, melyben tetszelgünk magunk előtt, ennek mindig vége szakad, az ember mindig elveszti azt, amiért éne annyit sírt, sóvárgott, vágyakozott, rimánkodott és kapart. Az ár, hogy addig meg nem szabadulunk, míg erre rá nem ébredtünk. Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. Tehát magunkon kell gyakorolni igazi szabadságunk feltárásainak fokozatait. Ez másképp nem megy, mint énünk teljes és minden vonalon való leépítésével. Önfeladás. Énfeladás. Önátadás. Kiüresedés.
Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. Így mindenki felelősséggel tartozik, elsősorban magának és maga által mindenkinek. Mindenki vállalja, amit tett, mindenki magára mutogasson csak, mindenki magában keresse a hibát. Mindenki magát verje és szidalmazza és ostorozza és gúnyolja, mindenki magát tapossa a sárba, mindenki maga tagadja meg magát (és kövesse Krisztust), mindenki magára kiabáljon és mutogasson és mindenki magára vesse a követ. Ki az aki bűntelen közülünk? Sokkal egyszerűbb mindent azonnal vállalni, mint húzni és halogatni az időt. Egyszerűbb már most tükröt tartanunk magunk elé, mert így vagy úgy de a tükör elő fog kerülni és megmutatkozik majd benne torz alakunk is és magasabb rendű igazi valónk is. A tükröt az embernek magának kell felemelnie. Más nem fogja. Isten sem. Isten a legvégsőbbig elmegy, tökéletes önátadó szeretetében akkora szabadságot ajándékoz az embernek, hogy még arról is lemond, hogy tükröt tartson az embernek. Jobb is így. Mert igazi felismerés csak akkor van, ha a tükröt mi magunk emeljük fel és tartjuk magunk elé. A tükörben azonban nem tetszelegni kell. Az a tükör, melyben tetszelgünk magunknak, torz-tükör, szilánkos mennyország. Az igazi tükörben minden feltárul. Az, felismerésünk dicső órája lesz.

Más kárán tanul az okos.

Ez általános tanulság, de fontos, mert nem mindegy, hogy az ember milyen képet hordoz magában arról, milyenné kell válnia. Másnak kárán könnyű tanulni, de nehéz is egyben. Könnyű, mert nem velünk történi meg az, ami mással történik, de nehéz is, mert ha nem velünk történik, nem tudunk vele egy az egyben szembe nézni. Más kára abból adódik, hogy elvétette a mércét, a mértéket, az okosság tehát a mérce és a mérték ismerete, alkalmazása. Mi az, ami engem igazán képezni tud, mi az, amit rongáltság nem ért és én magam elé állítván, látásom elé hozván, e képpel képezni tudom magam? Milyen képpel azonosuljak, mi szűzies és meg nem sebzett, meg nem romlott?
Sokszor kérdezzük: mit képzelsz magadról? Képes vagy rá? Vagy: erre te képtelen vagy… Képességed szerint haladsz… Ezt a képiséget szó szerint kell értelmeznünk. A magyar a világ legkifejezőbb nyelve. Vagyis a kép, a látvány az, mely egyedül képzi az embert, hogy képessé váljon arra, amivel azonosul, vagyis a képpel, melyet magában hordoz. A kép lehet rongált, tört, alacsonyrendű, romlott, hamis, a kép lehet szűzies, tiszta, romlatlan, ép. A két kép közötti különbség szó legszorosabb értelmében föld és ég. Milyen képpel képzem magam, milyen kép képes képzelni engem, milyen képet hordozok magamban arról, milyenné akarok lenni? Ha romlott és evilági, akkor nem segít, mert romlott és evilági. Ha szűzies és romlatlan és ép és tiszta, akkor nem e világról való. Döntse el mindenki maga, hogy melyik a helyes. A kép, melyet az ember lát, az képzi életét és minden döntését, cselekedetét, gondolatát, irányultságát. Milyenné változol életedben. Ez a megváltozás a megváltás. A megváltás lehet hamis megváltás, ha a kép hamis, rongált, romlott és alacsonyrendű, a megváltás lehet igaz megváltás, ha a kép, melyet rongáltság nem ért, és mely ép, tiszta, szűzies és égből való, Ki jött az égből, kit rongáltság nem ért? Krisztus. Ő normálállapotunk. Az ő képe, látványa képes igaz módon képezni minket, vele kell minél jobban azonosulni, ő az égi ember, igazi arcunk, magasabb rendű valónk. Az Emberfia. Nem véletlenül nevezi így magát.
Amíg a világ a maga tükrében tetszeleg, amíg az ember olyan képpel azonosul, ami romlott, rongált, e világi, vagyis amíg az irányultsága a véges anyagi természetű világra korlátozik, amíg értelme helytelen képet képzel és lefokozott éberségben (avidja) él, addig nem tud kikeveredni saját maga börtönéből. Látogassuk meg börtönben lévő magunk. Gyertek Atyám áldottai, vegyétek birtokba, a kezdettől fogva nektek készített országot. Mert szomjas voltam és adtatok innom (az Élet vizéből), éhes voltam és adatok ennem (az Élő kenyérből, mely folytonosan szétosztja magát), beteg voltam és felkerestetek (beteg az, aki a világ őrületének, szilánkosságának, különállóságainak, objektumizáltságának, szétszórtságának adja oda magát és azzal azonosul, vagyis nem Egész-séges), börtönben voltam és meglátogattatok (rabságunk, melyet saját kapzsi és mohó énünknek köszönhetünk). Az ország azoknak készül, kik képesek magukat felkeresni, és a helyes képpel (Krisztus) magukat arra képezni, hogy megszabaduljanak. Az Úr lelke van rajtam, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak meg a látást – igézi Krisztus. Ki Krisztus képét, látványát hordozza magában, ki képes realizálni az Istenembert magában, az képes a mennyet a földre hozni, hogy aztán azt felemelje.
Gyakorlat teszi a mestert. Mester úgy lehetsz, ha gyakorlattá válik benned a mesterség. Vagyis az Istenember realizációját gyakorolni kell. Nem várni, semmit sem téve, hogy majd segít, és majd eljön, és majd megszabadít, mert segítség és eljövetel és megszabadulás bennünk van. Bár Isten hív, mindig ő a kezdeményező, ám tevőleges, gyakorlat, üdvrealizáció nélkül, az ember abba az állapotban rostokol továbbra is, amelyben éppen jelenleg van.
Más kárán tanul az okos. Bár maga a kár igen nagy szomorúság, annak aki, elszenvedi és annak is, aki azt látja. Más kára, hogy nem helyes irányultságú, azaz életét helytelen, lefokozott, torz motivációval végzi. Így tanul más kárán az okos, ki inkább az üdvösségen munkálkodik. Üdvözülni pedig csak másokkal együtt lehet. Egyedül nem. Ha csak egyetlen ember is hiányzik Isten országából, nem üdvözült még senki.

Magad uram, ha szolgád nincs.

És nincs. Illetve van, mert saját magad ura és szolgája is vagy és egyben képes vagy más szolgálója is lenni. Nem megalázó értelemben, nem kénytelen szolgaságként, hanem önként vállat szolgálattal. Ha valaki úr akar lenni, legyen szolga – igézi Krisztus. Úgy lehetsz úr, ha szolga vagy. Úr és szolga is vagy, mert, ha úr akarsz lenni, szolgaként kell azt tenned. Így leszel úr. Aki első akar lenni, legyen az utolsó, mert az elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők. Csak az előjelet kell megváltoztatnod. Nem én vagyok fontos, hanem mindenki más, nem nekem kell elérnem valamit, hanem mindenki másnak, nem akarok valakivé lenni, hanem azt szeretném, hogy mások legyenek valakikké, nem leszek erős, hogy mások erősek legyenek, nem leszek szabad, hanem mindent odaadok, hogy másoknak több legyen, s így lesz enyém az igazi szabadság. Nem e világ fontos többé, hanem a másik, amit realizálni szeretnék, nem e világ az igaz, hanem a benne és körülötte lévő másik. S mindezt magam kell, hogy elvégezzem, mert szolgám nem lévén, csak én tudom helyreállítani azt, ami eltörött, ami kifakult, ami rozsdás lett, ami megromlott bennem. Magad uram. Mert szolgád nincs, hisz az is te magad vagy.

Mindenki magából indul ki.

Más mérce nem is lehet. Mindenki magából indul ki, de tegye ezt úgy, hogy tudja: a másik ember is ő maga, mert a kezdetek kezdetén, a teremtés előtt még Egy volt minden. Egy és Egész. Mi Egy volt, e világon tört darabokra. De e világon is minden Egy, ha a fátyol lehull és meglátjuk igazi arcunkat, mely a másoké is egyben. Nincs különlevés, nincsenek határvonalak, nincs elkülönülés, nincs már „én vagyok”, mert én te vagyok, s te én. Ezért e földön mindenki a testvérem, az anyám, a húgom, a feleségem, a rokonom, mert a teremtés előtt, a Létben még Egy volt minden. Egyek voltunk. Úgy lehetett Egy és mégis személyes, hogy Isten mindent odaadott, s az ember is mindent, azaz önmagát, hogy Isten őneki mindent odaadhasson. De az ember kapzsi volt és önző és sóvárgó és kíváncsi és mohó és erőszakos és mindent magának akart. Így önmagát nem adta oda, hanem megtartotta magának. Istent kizárta világából. E földön Isten azért nincs itt színről színre, látható és tapintható módon és személyesen, mert az ember Istent kizárta világából. Nagy árat fizetett. De aki ébren figyel és lát, annak a látens Isten feltárulkozik.
Magunkból indulunk ki. Akkor, ha megfelelő és módszeres önvizsgálatot tartunk, hogy a ne ítélj, hogy ne ítéltess, isteni ajánlása működjék bennünk. Ha ezzel az ajánlással élni tudunk, felismerjük a másik emberben önmagunkat.

Mindenki a maga háza előtt söpörjön.

Más házánál semmi keresnivalónk nincs. Csak, ha önként beengednek oda. Vagyis ha valaki engedi, hogy közelebb lépj hozzá. Ha nem, akkor semmi keresnivalód nincs ott. Pláne ne söpörj, mert azt csak a magad háza előtt teheted, ott viszont minden vonalon és minden helyzetben és minden pillanatban. A tisztaságra kell törekednünk, mert amelyik ház előtt kosz és szenny van, ott belül még rosszabb lehet a helyzet. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre? Miért söprögetsz más háza előtt, nézd: a tiéd milyen.
Azért sem helyes más háza előtt söprögetni, mert ha az az ember nem képes ezt saját maga, saját akaratából és saját indíttatásával megtenni, mi nem tehetünk érte semmit. Külső segítség ritka esetben javít az emberen, az ember maga belülről, saját hajlandóságával és önfigyelmével- és fegyelmével teheti csak azt meg. Bár a pneumatikus, égi, ép, mennyei Lét folytonosan velünk van, realizálni csak magunk vagyunk képesek. Jöjjön el a te országod – legyen meg a te akaratod. Amint a mennyben van, úgy legyen a földön is. Ez a realizáció. Úgy tudom Isten országát helyrehozni, hogy átengedem magam neki, hogy ne énem létezzen többé, hanem általam és bennem a láthatatlan de annál világosabb másik valóság, a pneumatikus létezés