A falu végén állt egy réges régi parasztház. A belsejében tiszta szoba, konyha, kamra és hálószoba volt. A konyhában csikó sparhelt állt, és ide nyílott a búbos kemence szája is. A tető szalmából készült, a ház fala vályogból. A kertjében a saláta, spenót, petrezselyem, kapor és a zöldborsó épp beérett. A Hétpettyes katica hallotta, amikor a Spenót és a Saláta azon vitatkozik, hogy melyikük a szebb és a finomabb.
-Engem a fényes Napsugár cirógatott, ezért én vagyok a szebb és a finomabb! – mondta a Spenót.
-Engem az aranyat érő májusi eső mosdatott meg, ezért én vagyok a szebb és a finomabb! – feleselt a Saláta. A Hétpettyes egy ideig hallgatta a hencegésüket, majd erélyesen rájuk szólt!
-Minden növény a Napnak, a csendes esőnek és a tápanyagot nyújtó talajnak köszönheti, hogy szép és finom, ezért nem érdemes ezen vitatkoznotok!
A két perlekedő meglepetten nézett rá a Hétpettyesre, majd elszégyellték magukat. – Igazad van! – mondták. Összemosolyogtak és ekkor vették észre, hogy az árokparti zsenge fűben egy kis százszorszép épp bontogatja szirmait. Kedvesen cirógatta a Nap, akár a kert pompás virágait, s a kis virág szinte szemlátomást nőtt, szépült. – Ó, de szép! – felelték. Majd közösen hallgatták a magasban szálló fecskék ficsergését. Ekkor kijött a házból egy kislány fűzfából font kosarával, fején szép kis kendő volt. Gyorsan összeszedte a legszebb spenótot, salátát, kaprot, petrezselymet és a zöldborsókat. Spenótnak és Salátának annyi ideje se maradt, hogy annyit mondjon, hogy: Jaj! – máris a konyhaasztalon találta magát. Kint a kertben a pünkösdi rózsák virultak, egyik szebb volt, mint a másik. A szép hangú madárkák körül táncolták, és azt énekelték:
– Milyen szépek ezek a bordó virágok! És milyen finom az illatuk! Milyen bájos és bordó az új ruhájuk! A pünkösdi rózsáknak jól esett a dicséret, kimondhatatlanul boldogok voltak. Ekkor meglátták a sűrűn megnövekvő felhőzettel érkező Júniust. De erről majd máskor mesélek.