– Nem, mályvasajt,- harciaskodott Kriszti azon a végtelen vékony hangján, mint ha szú sercegne a fában.
– Dehogy, márványsajt – oktatta ki kishúgát Zsófi, s a vasárnapi reggelijét majszolgatta. Ő már az iskola színpadára lépett, ovis élményeiről egyre inkább megfeledkezett. Ez látszott is rajta, mert szeretett tanító néniset játszani Krisztivel, aki még csak a nagycsoportban hallathatta hangját. – Márvány – ismételgette – ha elkapod az influenzát, az egy márványos betegség.
– Akkor ettől a sajttól beteg leszek? – érdeklődött a csöppség ártatlan tekintettel.
– Nem. Ugye Anya? – fordult a gáztűzhely felé nővére, mintegy megerősítést remélve.
– Lányok, egy árva kukkot se hallok, apátok olyan hangosan tévézik.
– Ugye a márványsajttól nem lesz beteg Kriszti?
Édesanyjuk a távirányító hangerő szabályozó gombját kereste, majd megnyomta azt.
– Végre. Muszáj voltam lehalkítani, nekem egy gól semmiség, de szegény apátoknak üvöltöznie kell ilyenkor – senki sem lesz beteg gyerekek, maximum az a koldus, aki az éjszakát a szabadban tölti így október fele. Ez az igazság, a meztelen igazság – és elmosolyodott.
– Látod, Kriszti, ez a nesztelen igazság! – és Zsófi büszkesége azzal a nyárfával vetekedett, ami a ház ablaka előtt magasodott.
– Nem nesztelen, meztelen – javította ki őt az anyja, miközben a kezében lévő fakanállal a TV-re mutatatott.
– A nesztelen apátok lenne, ha nem hozná lázba őt a foci – mondta – vasárnap reggel van, de már meccsezik – s a lányaira nézett, akik csak úgy tömték magukba a sajtot.
– És mályvasajt nincs? – kérdezte Kriszti két falat között, kissé csalódva.
– De van szívem. Egy gyógynövény – a papsajt régies neve. A leveleit fel lehet használni salátának, vagy teát lehet főzni belőle, sőt sebet is mosnak vele. De az nem igazi sajt – zárta le a vitát édesanyjuk, megnyugvást remélve a nappaliban.