Marion

Egy éles csipogás szakította félbe a férfi alvását. Az ébresztő funkció aktiválódott a karóráján. Kapkodva nézte át a
holmiját az ideiglenesen lemezekből és hulladékokból összetákolt menedéke alatt. A réseken a felkelő nap sugarai
szűrődtek be.
-A francba, késésben vagyok! – mérgelődött.
Közel a negyvenes éveihez járó férfi, már nem olyan fürge, mint azelőtt. Arcára fáradtság és kétely ült.
Iparkodva nézett bele hátizsákjába, valami fontosat keresett. Mihelyt a kezébe akadt a tárgy, azonnal megnyugodott.
Elmosolyodva a tégely üveglapját simogatta. A kapszulában egy csecsemő aludt, a tároló tele mesterségesen előállított
folyadékkal, ami az anyaméh belsejének környezetét helyettesítette.
Ez a csecsemő az utolsó ember ezen a vidéken. A küldetés szerint a kikötőben egy hajó fog érte jönni, hogy elvigye az
emberiség utolsó reménységét. Már csak ő maradt, hogy teljesítse a feladatot. Az adó vevő készüléke még mindig
süket, tehát a hajó még messze van. Óvatosan visszahelyezte a tégelyt a táskába, majd magához vette a pisztolyát.
A menedékből kifelé tántorogva rápillantott a kezére. Az eljegyzési gyűrűjét előző nap vesztette el, még látszik a
nyoma. Idegen érzés volt számára. Sosem vette le a gyűrűt. Azonban előző este a menekülés közben elhagyta.
Immár a gépek uralják ezt a vidéket. Némelyik lánctalpas robosztus masina, fülsüketítő zúgással jelzik, hogy közel a
vég. Akad azonban humanoid fajta is. Két lábon járnak, minden végtagjuk az emberéhez hasonló funckiót tölt be.
Ezek veszélyesebbek. Létrát és lépcsőt másznak, kezeikkel bármilyen tárgyat képesek fogni.
A környéken mindenütt holttestek és lerombolt házak szürkítették el az egykoron virágzó kikötővárost.
Már nem maradt semmi, amiért az embernek megérné itt maradni.
Amióta elindult az óvóhelyről, ezek a gépszörnyek keserítik meg a mindennapjait. A csapat minden tagja halott, kivéve
őt. Nem is lehetett másképp, hiszen őt kislányának reményekkel teli jövője éltette. Nem a küldetés miatt vigyázott a
tégelyre és nem is az emberiség szebb napjainak reménye hajtotta, sokkal inkább az, hogy tudta, a saját lánya alszik
abban a kis tárolóban.
Nevet még nem adott neki, az anyjával együtt szeretné ezt megtenni, azonban ő a hajón van, ami ide tart.
A génmanipuláció volt az egyetlen esély arra, hogy ebben a környezetben, ezen a levegőn megszülethessen egy új élet.
A férfi gyorsan átfutotta gondolatait, majd sietősen távozott a rögtönzött otthonból. Magas a páratartalom, ezért
nehezebben vette a levegőt. Sajnálta, hogy már nem fiatal és kevesebbet edzett, pedig most hasznát venné. Fényes
nappal kellett mozognia. A robotok látnak a sötétben is, viszont ő nem. Gondolta, ha már őt látják, akkor neki is
szüksége lesz a jó fényviszonyokra. Talán a hőérzékelőjük is összezavarodik a nappali hőségben. A kikötő alig egy
kilóméterre volt tőle, azonban a romos épületek és hulladékok az útját állták. Néhol nagyot kellett kerülnie, hogy
tovább haladhasson.
A roncsok között sétálva megpillantott egy humanoid robotot, amely éppen átfésülte a terepet. Az összes gép őt kereste,
ezért óvatosan kellett közlekednie. A törmelékek között nagyon jól tudta magát álcázni, nem voltak olyan fejlett
szenzoraik, mint ahogy várta, ezt már volt ideje megvizsgálni. Mielőtt sikerült volna köddé válnia, a rádiója megszólalt.
Recsegő hangon bár, de értette.
-Greg…ott vagy?
-Amanda!
Hibát követett el, amikor válaszolni próbált. Neki is eszébe jutott, de már későn. Azonnal kikapcsolta a készüléket,
majd a robotra pillantott. A szörnyeteg is észrevette őt, ezért futásnak eredt, közben a fegyverét kibiztosítva fürkészte
az utat. Az üldöző is nyomban élesítette rohampuskáját, majd a férfi után eredt. A robotnak nem esett nehezére futás
közben lőni, bár ígyis sikerült elvétenie a célpontját. Greg igyekezett úgy futni, hogy sose legyen egy vonalban a
robottal, nehogy eltalálja. A golyók szikráztak körülötte, mikor a törmelékekbe csapódtak. Egyre nehezebbnek érezte a
lábait, hiszen a hőség és a pára nagyon megviselte a szervezetét. Az üldözés zajait egy kürtszó szakította félbe.
Egy hajókürt hangja volt az. Ebből tudta, hogy a hajó közel van, de nem lankadhat a figyelme, koncentrálnia kell.
Mikor kiért egy összedőlt ház romjai alól, előhúzott egy jelzőfényt. Elcsavarta a fejét, majd eldobta néhány méterre
maga elé. Úgy tűnt, kiért a partra, a víz és a vaskorlátok jelezték, hogy jó helyen jár. A szerkezet rikító piros füstöt és
kissé kellemetlen kénes szagot árasztott magából. Nyomban odarohant a korláthoz, hogy szemügyre vegye a tengert.
Már szabad szemmel is látta a hajót, minek látványa ismét megtelítette élettel. Úgy tűnt, lerázta a robotot, nem tudott
átkúszni a törmelékek alatt, ahova ő könnyedén befért. Bekapcsolta a rádióját, majd pillanatokra rá meg is szólalt.
-Greg, itt vagyunk. Látjuk a jelzőfényt.
A férfi nyugtázta és integetni kezdett a hajónak. Alig egy percen belül oda is ért a parthoz, de nem tudott kikötni, mivel
egy part menti sétány volt. Nem dokkolásra tervezték, csak nézelődni. Greg megpillantotta a nőt, akire egész idáig
gondolt, a nőt, akinek képe életben tartotta a pokolban. A hajó olyan közel állt meg, amennyire csak tudott, de még így
sem volt olyan közel, hogy átléphessen a fedélzetre. Levette a táskát a válláról, majd közölte, hogy óvatosan át fogja
dobni azt. Stabilan beállt a dobáshoz, majd lendített a karján. Mielőtt elengedhette volna, egy éles hang ütötte meg a
fülét. Érezte, hogy nem a hang miatt kell aggódnia. Sokkal inkább a mellkasából kicsapódó lövedék miatt, ami távozás
után a hajó oldalába csapódott. Azonnal a földre esett, a táska pedig még a korláton belül landolt.
A hasító fájdalom ellenére sikerült bekúszni egy kisebb törmelék mögé, ami némileg megvédte az elkövetkezendő
néhány golyózáportól. A hajóról is viszonozták a tüzet, de mindenki tudta, hogy ez nem mehet így tovább.
A csecsemőt fel kell juttatni a hajóra, de az egyetlen ember aki eléri, lövést kapott és a földön fekszik.
Greg egyre nehezebbnek érezte a testét és a levegővétel is fájdalmasabbá vált. Elővette pisztolyát, majd felült a fedezék
mögött, hogy kilásson. Észrevette a robotot, ami idáig üldözte. Megpróbált célozni, majd néhány lövést adott le a robot
fejére, de a lövedékek csak szikrákban pattantak le a páncéllemezről.
-Baszd meg!
Elhajította a fegyvert a célpontja irányába, ami éles kongással ütközött a testének. Visszafeküdt, majd szemügyre vette
a sebét a mellkasán. Rendkívül csúnya seb volt, próbálta elszorítani, de csak folyt belőle a vér. A korlát hézagain
keresztül megpillantotta Amanda kétségbeesett arcát. Ekkor tudta, hogy nem szabad feladnia. Az utolsó reményük az ő
kezében van és csak neki van esélye változtatni a jövőn. A férfi arcára mérhetetlen kín és fájdalom ült. Minden egyes
mozdulat közelebb juttatta a halálhoz. Lassan oda vánszorgott a táskához, majd belemarkolt a pántba. Magához húzta,
majd belenézett. Már nem maradt elég ereje, hogy az egész táskát elhajítsa, ezért kivette belőle a tégelyt.
Hirtelen eloszlott minden fájdalom az arcáról és csak a kicsiny csodára összpontosított.
-Apunak sajnos mennie kell, úgyhogy neked kell vigyáznod anyura – mondta magában.
Erőt vett magán, majd feltápászkodott.
-Hiányozni fogsz.
Azzal eldobta a tárolót, majd erejét vesztve ismét a földre zuhant. A tompa puffanásból tudta, hogy sikerült elkapni a
tégelyt. A gondolattól megkönnyebbült és lehunyta a szemét. Azonban korántsem tudhatta le ennyivel a dolgot.
Hallotta, ahogy a hajó motorja felbőg és elindul. Nem bánkódott. Tudta, hogy nem tudna átjutni a hajóra.
De nem is ez volt a legfontosabb számára. A sűrű lövöldözésben még hallotta, ahogy a nő hisztérikus sikoltásba kezd.
Az ő nevét kiáltotta. Próbált ellenkezni az indulás ellen, de hiába. Azonban ez már nem számított. A hajó távolodott, a
kiáltozás is egyre halkult.
A rádiója ismét recsegő hangot adott.
-Greg? Sajnálom…
Magához vette, majd ő is beleszólt.
-Ne sajnáld, szivem. Minden rendben lesz.
Mindketten tudták, hogy egyáltalán nem lesz rendben. A gyermek apa nélkül nő fel, ő pedig semmit nem tehet ellene.
-Mi legyen a neve? – kérdezte Amanda csalódottan.
Hallotta a keserves zokogását, ezért nem akart csalódást okozni.
A férfi hirtelen semmire sem tudott gondolni. Túl nagy volt a hangzavar körülötte és túl gyengének érezte magát.
Azonban támadt egy ötlete. A korlátba kapaszkodva felhúzta magát a perem fölé, majd körbenézett. A robotok teljesen
körbevették őt. Vörös szemeikkel őt fürkészték és vártak az utolsó mozdulatára. Utoljára a hajó irányába nézett, hogy
szemügyre vehesse.
-Azt hiszem, tudom – felelte a rádióba.
Minden hajónak van neve, amit az oldalukon tüntetnek fel. Homályosan látott, de sikerült kivennie a foltokból egy
igazán szép nevet. Abban a pillanatban az volt a világ legszebb neve.
-Marion…