Más-kép(p)

(Teremtéstörténetünk)

Kezdetben volt az OK.
Egyszer meséltél nekem „Job”-ról

Kezdetben Ok voltál.
S az én Okom akartál lenni,
hogy cserébe legyek én is tiéd.
Így lettem Hatás-od.

Lelkes és Boldog Hatás-od.
S boldogan akartam,
hogy magam is Ok legyek.
A tiéd. A Te Okod.

A Lelkes és Boldog, egyedüli Ok-od.
Így csöppentem én, egy különös világba.
Csupa Zuzmara, Zuzmó és Csat volt minden.
És egy ismerős, ismeretlen,
mégis Új Hő,
átjárta minden porcikánkat.

Meg akartad téveszteni a Gnómokat, a Manókat, a Koboldokat,
s elkezdtél Szalamandrát csinálni belőlem.
Sikerült is. Lehet, így halok meg.
Mert nagyon úgy néz ki, nagyon úgy alakul,
hogy nem kerülök be, az emberi lelkek közé,
se Mennybe, se Pokolba.

Azután, megtörtént az Első Nagy Megszeppenés,
s a játékosság helyett, elkezdtek véressé válni
a hegyek, a völgyek, a dombok, és a kutak.
A láthatár vészjóslóan felvöröslött.

De előtte még, eljött érted a Földből, egy gonosz manó,
aki nem „Job” volt.
Meglepett, álomtalan, hosszú éjszakával.
Mikor felébredtél, már nem voltál ugyanaz az ember, aki előtte.
Látod, nem voltunk elég óvatosak, mert kezdtünk nem félni.
Mert a Boldogok nem félnek.

Attól kezdve, megint, egy rajtam kívül álló Ok, Okozat-a voltál.
S én, ennek Hatás-a.
Megijedtem.
Én, aki korábban, aberrált módon, egy cseppet sem féltem.
Büntetésül, óvatlanságomért, megkaptam én is Hatás-ul, amit veled korábban tettek.
S hiába voltak kapaszkodóim, rajtad kívül is.
Az ujjaimat fejtegetted róluk.
Hogy maradjak meg.
Maradjak meg a Nap-világon.
Azt akartad, engedjelek zuhanni, holott, te csak azt hajtogattad, csak pihenni akarsz, mert ki kell pihenned az Álmot.
Nem tehetsz róla, de mégis, mély szakadékba taszítottál, mert beléd kapaszkodtam.
S hiába nyíltak Virágok körülöttem, én csak a közelgő becsapódásra tudtam figyelni.
És BUMM!
Először ketté vált Teremtett Világunk, majd szilánkjaira szóródott szét.
Hogy romjai mindkettőnket betemessenek,
s hogy elkezdhessük magunkat alóla, de már külön-külön, kiásni.