Másfajta emberek

Öten ülték körbe az asztalt, ebédeltek. Csend volt, mint mindig étkezés közben. Náluk ez volt a rend. Az evőeszközök is halkan koccantak a tányérokhoz, mintha féltek volna. Az anya lábujjhegyen járva vitte ki a megmaradt étellel a tálat. A két nagylány szinte észrevétlen mozdulatokkal szedte össze a kanalakat, villákat, késeket, tányérokat.
Az apa és a fia, mindkettő Gábor, ülve maradtak, várták a kávét. Nem néztek egymásra, az asztalon maradt poharakat, boros üveget bámulták. Egy kis idő után az idősebb Gábor megszólalt:
– Az én családomba az a lány nem kerülhet be!
Kellemetlen, erőszakos hanghordozással beszélt, a kelleténél hangosabban. A fiút nem is az lepte meg, amit mondott az apja, hanem ahogy mondta.
– Mi baja van apámnak Marival?
-Tudod te azt nagyon jól. Másfajta. Nem olyan, mint mi.
– Miért lenne más? Ugyanúgy diploma előtt áll, mint én. Tanár lesz ő is, akárcsak apám vagy én.
– De honnan jön? Be merjem engedni a lakásomba? Aztán majd idejár az egész pereputtya, azok a …azok a mindenféle emberek!
Az öreg már kiabált. Belelovalta magát az indulatába, az arca is kezdett vörösödni.
– Mondja ki nyíltan, hogy Mari roma! Ez a baja vele.
– Hát ez! Hogy az én unokáim félcigányok legyenek?!- ordította, közben felállt a székről, és egy lépést tett a fia felé.
A fiú nem mozdult, a hangját sem emelte fel, úgy mondta:
– Ezért nem mehetett Lonci nővérem férjhez ahhoz, akit szeretett. Mert apám szerint egy vízvezeték-szerelő nem illik értelmiségi családba. Nellit sem engedte ki Angliába bébiszitternek, hogy tökéletesítse a nyelvtudását. Persze, hogy egy diplomás nő idegenek cselédje legyen! Pedig szegény, lehet, hogy itthonról szabadult volna. Anyám meg már olyan sovány, hogy szinte átlátszik, ahogy ver a szíve, úgy fél magától. Most sem mernek bejönni, hallják, hogy kiabál velem. Inkább kinn ülnek konyhában a mosatlanok mellett.
Közben a fia-Gábor kezdte összepakolni a telefonját, tárcáját, néhány könyvét a sportszatyrába. Menni készült. Az apja közelebb lépett hozzá:
– Ütöttelek én meg valaha? Vertem anyádat vagy a lányokat? Emeltem kezet egyetlen tanítványomra is?
A fiú már az ajtónál állt.
– Most meg hova az Úristenbe mégy?!
– El. Azokhoz a másfajta emberekhez. Akik a szavaikkal nem ölnek, hanem ölelnek.
Az apa-Gábor nyúlt volna a fia felé, de már nem érte el. Csak a borosüveget lökte föl véletlenül az asztalon. Az ital lassan szétterült a hófehér, azsúrozott abroszon, a felesége kelengyéjének egyik legszebb darabján.