„Képzeletünk meséit a valóság formálja”. /idézet Hans Andersentől
Hát, a mesék már csak ilyenek. Lehet, valaki kitalálja őket – ez egyre nehezebb – mások, valóság által megírt történeteket plagizálnak. Jól, rosszul, tehetségük szerint. Azér’ egy valami totál-tuti-biztos. Történetünk írója biztos abban, hogy a mesék kicsi, szemérmes, óvatos csermelyekként indulnak el valahonnét, keresnek másik, bővízűbb patakot, aztán véle egyesülve nagy folyót, az ringatja őket tovább, míg el nem érik az óceánt. Ott aztán, találkoznak máshonnan érkezett, szintén, hosszú utat bejárt testvéreikkel. Barátkoznak össze. Így aztán születnek újabb mesék. Ott találhatók összes, motorcsónakozók, yetskizők által még fel nem fedezett, békés lagúnákban. Korallzátonyok szúrós ágaskodóiban, meg, óceán által megunt, kivetett kagylóhéjjak pici kagylók héjaiban. Ezeket a meséket, szerencsére nem tudja senki se megírni! Pedig, ezek a mesék a legcsudálatosabbak, ezen a Világon!
Nna, szóval. Volt abban a kis faluban, ahol az öregember (is), élt két, maradék fiával, egy kicsi templom. Környékbeliek amúgy, csak haranglábnak csúfolták, de ez aljas, piszkos rágalom. Kicsi volt ugyan a templom, de az egyházközösség minden hívője befért. Fűteni ugyan nem lehetett, de a tisztelendő atya szavai, mindig megmelegítették a betérők lelkét. Mert, nagyon szépen beszélt. Szépen beszélt, olyannyira, hogy a megyés püspök érdeklődését is felhívta magára. Gondolhatnánk, hogy feljebb emelte, magasabb pozícióba? Hogy netán hatalmas, szobrokkal, a Megváltóról telezsúfolt festményekkel, barokk szószékről hirdesse az igét?
Na, ne már! Gyanús lett, a nagy népszerűség. Különbe’ is, a kispap, renitens gondolatokat hirdetett, úgymint, pl., ezen a földön is meg lehet találni a boldogságot. Na ne már! Törődjön mindenki bele a sorsába, szegények szegénységükbe, gazdagok gazdagságukba, harácsolásukba! Mert ez a világ „megszentelt” rendje. Aztán a renitenskedőt elcsapta az egyház, mehetett a levesbe, többi szegények közé.(Mindegy, ez is egy más történet.)
Szóval, bántotta a helybéli hívőket, hogy szeretett templomukat csak úgy lefikázzák! Na, ne már! Össze is jöttek, tanakodtak, kéne már építni’ végre már egy katedrálist. Minimum! Szerencséjükre, az öregember násza, ebbéli minőségében, hajlandó volt adományozni a projektre. Mert, piszkosul derogált néki, hogy a násza falujában csak egy fika harangláb létezik, csupán. Igazság szerint, vezekelni is szándékozott, tudván, súlyos bűnök terhelik, királyi lelkét. Úgy mint, ármánykodás, mérgezés, gyilkoltatás, paráználkodás. Etc. Ezért aztán, küldött is szekérderéknyi aranyat. (Hitelből.) Mert kedve se volt a pokol fenekére jutni – ez némileg megérthető.
Azért, abba a templom óratornyán – tiszteljük meg legalább eképp a kicsi haranglábat – volt egy óra is. Járni ugyan már nem járt, de, ha ráesett a napsugár, tudott vakítni, ezerrel!
Amúgy, a harangozó, rég besztrájkolt már, elege lett az „Isten fizesse”- megekből. Úgyse volt már akkoriban tatárjárás, ezért a harangot csak a szél fútta meg néha. Meg tűz se volt abba a faluba – elégetés híján… Mi értelme is lett volna félreverni a harangot?