Másnap

Az eső monoton kopogása ébreszt. A víz átáztatta a ruháimat, a nyirkos talaj hidege belefészkelte magát a csontjaimba. Felkönyökölök, de a fejem olyan erővel kezd szaggatni, hogy visszahanyatlom a betonra. Körbepillantok, hogy rájöhessek, hol is vagyok pontosan. Azzal már jó ideje nem terhelem alkoholködös agyamat, hogy kitaláljam, hogy kerültem oda, ahol épp belém botlik a reggel.
A sikátor szemétbűzös mocska beleissza magát a bőrömbe. Jó lenne elkotródni innen, de tagjaim merevek, zsibbadtak. Igyekszem feltornázni magam. Törött üvegek, apró kavicsszilánkok mélyednek a tenyerembe, felhasítják bőrömet, vér szivárog. Forog velem az utca. Hánynom kell. Próbálom visszatartani gyomrom tartalmát, de nem sikerül. A konténerhez hajolok és kiadok magamból mindent. Az alkohol és hányás savas íze marja a szám. Szomjas vagyok. Gyomrom kavarog. Kitámolygok az utcára. A forgalom szinte letaglóz. Emberek jönnek, mennek, lökdösődnek. Nagy ívben kerülnek ki. Koszos, szakadt és büdös vagyok. Nem érdekel. Ballagok az orrom után. Fogalmam sincs, hova megyek, fogalmam sincs, mit csináljak. Az eső egyre jobban ömlik. Arcomat az ég felé fordítom, számat kinyitom, igyekszem csillapítani szomjamat. Nem sok sikerrel, de a hideg eső enyhíti a folyamatos szárazságot, amit a torkomban érzek.
Egy rendőr lép mellém, papírjaimat kéri. Matatok szétázott ruháimban, kiforgatom zsebeimet. A rendőr egyre türelmetlenebb, keze pisztolya felé matat. Megrémülök. Remegő végtagjaim egyre ügyetlenebbül keresgélik az irataimat, de minden hiába. Fogalmam sincs, hol és mikor hagytam el őket. Az egyik zsaru félrevonul, és a központtal társalog, a másik tekintetével, fegyverén nyugvó kezével sakkban tart. Az utca újra forogni kezd velem, gyomromba görcs markol, mintha belém rúgtak volna. Meggörnyedek és hányok. A zsaru undorodva lép el mellőlem, én meg elfuló hangon valami bocsánatfélét motyogok. A szégyen vörösre festi a képemet. Legszívesebben elsüllyednék. A rendőr megragadja a ruhámat, és undorodva a járőr kocsi felé taszigál. Nem tiltakozom. Hirtelen vonzóvá és kívánatossá válik az autó, a fogda. Meleg és száraz. Talán enni is kapok. De vizet biztosan. Másra sem vágyom. A többi nem érdekel. Tapasztalatból tudom, estére kint leszek. Legkésőbb holnap reggelre. Addig még aludhatok is egyet.
A kocsi túl gyorsan halad. Túl élesek a kanyarok, hirtelenek a fékezések. A gyomrom a torkomba csúszik, követeli, hogy kijöhessen onnan. Nem kéne hánynom, tudom én.
Kiabálnak velem, lökdösnek, szidnak. Lehajtott fejjel állok az út szélén és hallgatok. Igazuk van, gusztustalan vagyok. Valami sz.r lehetett a tegnapi piában. Vagy a kajában, ha ettem. Arra nem emlékszem. Aztán tudom, hogy van még valami, amire nem emlékszem. De hiába erőltetem az agyam, nem jut eszembe. Nem tudom felidézni, hol is kéne lennem most.
Belökdösnek egy gyűjtőbe. Nem vagyok egyedül. Több másnapos, kómás fej pislog rám. Egyiküket, másikukat ismerem innen-onnan. Fejbiccentés. Elkullogok a sarokba, és lecsúszom a falon. A padló hidege most nem esik túl jól. Átfagyott végtagjaim zsiborognak. Gyomrom még mindig kavarog, de már semmi sincs benne, ami kikívánkozna. Ez megnyugtat. Nem tenne túl népszerűvé, ha elhánynám magam. Mindenki el van foglalva a maga bajával. Én a józanodással. Kezd derengeni a tegnap este. Ezt annyira nem élvezem.
Valaki a nevemen szólít. Feltornázom magam, aztán imbolygó léptekkel megindulok a rácshoz. Alig várom, hogy belecsimpaszkodva emberi alakot öltsek. Kevésen múlik, hogy nem négykézláb közeledek. A férfit már ismertem régebbről. Pár hónapja kihozott egyszer a hűvösről. Lelkemre kötötte, felhagyok a piával. Most kezdhetem szégyellni magam előtte. Ettől a találkozástól szívesen eltekintettem volna.
Kifele taszigál az épületből. Kezembe nyom néhány bankjegyet, hív egy taxit, és útnak indít. Hanyatt dőlök az ülésen. A sofőr fintorog, aztán megakad a szeme a kezemben lévő papírpénzhalmon, és mosolyra húzza a száját. Nem foglalkozom vele. Azt sem érdekel, hova visz és miért. Fáradt vagyok. A fejem hasogat, szét akar robbanni. A gyomrom fáj. A szám keserű. És utálom magam.
A kopott, dohos lépcsőházban fájdalmas keserűség hasít belém. Már tudom, hol kellett volna lennem. Már tudom, mi az, amit elfelejtettem. A szomszéd utálkozva, gyanakodva mér végig, amikor becsöngettem hozzá a fiamért. Végighallgattam szentbeszédét a szülői felelősségről, jelen esetben felelőtlenségről, aztán a szégyenkezés és önutálat között vergődve lépek be lakásom ajtaján. A csukódó ajtóban még hallom a szomszéd asszony fanyar megjegyzését – Hát minek az ilyennek gyerek!