Mass Effect – Mindoir gyermekei

ELŐSZÓ

– Ne kószálj el messzire!
– Jól van, anya!
A kora délutáni napfényben fehéren világító telepes egyenházak között egy lány szaladt. Hosszú, lófarokba kötött fekete haja ide-oda csapkodott, napbarnított bőrét simogatta a könnyű szél. A telepesek egy percre félbehagyták munkájukat, és mosolyogva nézték, ahogy felszabadultan nyargalt a kolónia szélén álldogáló két gyerek felé.
– Csakhogy ideértél, Jane – kiáltotta egyikük, a kolónia vezetőjének tizennégy éves fia. – Már azt hittem, sosem indulhatunk el!
– Simán elindulhattatok volna – felelte a lány a fogadtatástól kissé bosszúsan. – Tudod jól, hogy utolértelek volna titeket, Gavin. Amúgy meg tudom, hová mentek. A tavi barlanghoz. Szóval még csak keresnem sem kellett volna a nyomaitokat.
– Jól van már, nem kell menőzni – szólt közbe a másik, alig tizenhárom éves lány, Gavin egyik legjobb barátja. – Nem mindenki szülei tudják fizetni, hogy plusz órákra járhassunk a suliban!
– Ne veszekedjetek, Freeda! – csattant fel a fiú. – Inkább menjünk! Nemsokára lemegy a nap, én meg még úszni is akarok ma. Öcsém, úgy várom már, hogy leléphessek erről a helyről…
Átvágtak a kolónia szántói és veteményei között, elhaladtak néhány külön tömböt alkotó katonai barakk és garázs előtt, és kacagva, játszadozva futkároztak a település mögött elterülő réteken és erdőkben.
Mindoir egyike volt az első emberi kolóniáknak: kísérlet, hogy kiderüljön, képes-e az emberiség a Földtől távol megteremteni fennmaradásának feltételeit. A települést 2154-ben alapították, és az azóta eltelt tizenhat év alatt valódi paradicsommá vált: a kezdeti néhány egyenházból mára egy valamivel több, mint ezer fős kisvárossá nőtte ki magát. Saját űrkikötője lehetővé tette a Szövetség többi kolóniájával való kereskedést, így a telepesek igazán semmiben sem szenvedtek hiányt.
Három évvel alapítása után, az Első Kapcsolat Háború – az első, és egyetlen emberek és turiánok között vívott háború – kitörésének hírére azonban borússá vált a hangulat a kolónián. A Shanxi elestének hírére Vernon Hopkins, Mindoir „polgármestere” a Szövetség segítségét kérte a kolónia védelmének kiépítése végett. Mindoir ugyanis az Attikai Vonal szélén helyezkedett el, amely határos volt a törvényenkívüli Terminus Rendszerrel – kalózok, rabszolgakereskedők és különféle zsoldoscsapatok otthonával, akik szinte bármire kaphatóak a jó zsákmány reményében: orgyilkosságra és rajtaütésekre, csakis a legmocskosabb megbízások kivételével.
Nem sok ilyen akadt.
A Szövetség tisztában volt a kockázatokkal, ezért válaszul az egyre sűrűsödő fenyegetésre az elérhető legjobb védelmi rendszerekkel szerelte fel a Határvidék kolóniáit: a legmodernebb tűzvezető rendszerektől kezdve a légvédelmi tömeghatás-ágyúkon át a szinte bármit megállító földi ütegekig és gépágyúkig minden fellelhető volt bennük. Üzemeltetésükhöz elégséges volt egy kisszámú, szakasz erejű földi egység. A gyerekek, mikor épp nem iskolában voltak, vagy a kolónia körül játszottak, mindig ott lófráltak a katonák részére elkülönített barakkok környékén, bámulták a fényesen csillogó Scorpion közepes páncélokat és a legmodernebb, a földi Hahne-Kedar fegyvergyár által gyártott Lancer X gépkarabélyokat, vagy a kolónia egyetlen, rutin őrjáratokra induló M29 Grizzly-je után rohantak, igyekezve lépést tartani a katonákkal.
Mindannyian úgy hitték, ezeket a katonákat nem lehet legyőzni.
A háború vége felé aztán Mindoiron lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. A Fellegvári Tanács közbenjárásának köszönhetően az emberiség beléphetett a galaxis vérkeringésébe, kereskedhetett, és bizonyos korlátozások mellett szabadon kolonizálhatta az ökoszisztémájának megfelelő bolygókat az Attikai Vonalon. Ezt természetesen – tekintettel arra, hogy csupán hónapok teltek el az Első Kapcsolat Háború befejezése, és nagyjából nyolc év a Charon-relé felfedezése óta – több faj sem nézte jó szemmel, főleg a turiánok, akiket a háború után bizonyos mértékű jóvátétel megfizetésére köteleztek, valamint a batárik, akiknek feltett szándéka volt a szövetségi felségűr mentén fekvő Szküllai Határvidék saját államszervezetük, a Batári Hegemónia irányítása alá vonása. A batárik ráadásul, miután a Tanács figyelmen kívül hagyta az emberiség gyors terjeszkedése miatt felé benyújtott panaszokat, a saját kezükbe vették az ügyet és felségűrük határainak biztosítása után masszív fegyverkezésbe kezdtek.
Mindenki biztosra vette, hogy a Szövetség képes megvédeni a kolóniát.
Mindoir fő exportcikkei mezőgazdasági termékek voltak. A telepen helyet kapott néhány kisebb gyár és feldolgozóüzem is, amik a megtermelt növények feldolgozásával és szállításával foglalkoztak. Emberek százait foglalkoztatták, minőségre és mennyiségre is kielégítő termékekkel látva el az Attikai Vonal többi kolóniáját. Ebben a tekintetben hasonlított a kolóniák egyik leggyönyörűbb gyöngyszemére, Éden Egyesre, amely az egész emberiség számára státuszszimbólum volt; az egyik legrégebben, közvetlenül a Charon-relén való áthaladás után alapított kolónia. Mindoir tehát nem kevesebbet célzott meg, mint hogy felzárkózzon a híres telephez, mind mezőgazdaságában, mind védelmében.
A gyerekek rövid séta után elérték a kolónia közelében fekvő egyik tavat. A tó vize mindig meleg volt, a folyamatos felszín alatti folyamatok miatt felszabaduló geotermikus energiáknak köszönhetően. Előtte jókora barlang tátongott, ami a környék ritkásan fellelhető, sűrű erdőkkel borított hegyeinek egyikébe vezetett, onnan pedig egy bonyolult és feltérképezetlen barlangrendszerbe. A mindoiri szülők időtlen ideje megtiltották a gyerekeknek a belépést, és ők nem is mentek beljebb az első tíz méternél; odabenn sűrű sötétség terpeszkedett, hirtelen emelkedőkkel, természetes, víz vájta gödrökkel és észrevehetetlen oldalfolyosókkal. Mindenki tudta, hogy az a hely olyan, mint egy labirintus; ha oda bemerészkedik valaki, egyáltalán nem biztos, hogy ki is talál.
A gyerekek leültek a tó partjára, és a kellemesen meleg vízbe lógatták a lábukat.
– Nem akarsz te is fontos ember lenni, mint a papád? – kérdezte Freeda, mire Gavin mordult egyet.
– Senki sem akar olyan lenni, mint ő – felelte. – Állandóan csak dolgozik, ránk meg semmi ideje nem jut. Esküszöm, néha úgy érzem, jobban szereti ezt a kolóniát, mint minket.
– Ne mondj már ilyet – torkollta le Jane. – Ő csak azt akarja, hogy mi ne járjunk úgy, mint Shanxi.
– Ugyan, ez csak duma! Mégis ki a fene akarná megtámadni a semmit?
– Nem lehetsz ilyen buta! – csattant fel Freeda türelmetlenül. – Mit csinál itt majdnem minden felnőtt? Kaját, nagyon sokat! Kiknek csinálják? Mindenkinek! Nekünk, meg a többieknek a környék rendszereiben! Szerinted ez nem fontos dolog?
– Akkor is! Tele van ágyúkkal meg katonákkal – dugta a lábát a vízbe Gavin; hangjából sugárzott a meggyőződés. – Az utolsó telep lenne, amit valaha megtámadnak.
Hirtelen fülrepesztő robbanás rázta meg a környéket.