Mass Effect – Mindoir gyermekei IV.

– Fussatok! Maradjunk együtt!
Jane, Freeda és Gavin tehetetlenül nézték végig, ahogy a félszemű idegen távozása után családjaikat, barátaikat lemészárolják a batárik. Elég messze voltak ahhoz, hogy észrevétlenek maradjanak, de meghallották Freeda sikítását, mikor édesanyját kivégezték. Az ott maradt, tetovált fejű idegen aztán utánuk küldte a fegyvereseit, ők pedig az egyetlen, így legbiztonságosabb hely felé menekültek, amit csak ismertek a környéken: a barlanghoz.
Inuk szakadtából rohantak az égbe nyúló fák között, nyomukban a batári zsoldosokkal. Elöl Jane futott, kezében Freeda kezével, szorosan a nyomukban Gavin. A nehéz bakancsok egyre közelebb dobogtak már, de előttük ott feketedett a cél: a tavi barlang.
– Kapjátok el őket! – hallották valahol messze a hátuk mögött, mire minden erejüket összeszedve nagyobb sebességre kapcsoltak. – Keressétek őket! Nem szökhetnek el!
– Tartsatok ki – zihálta Jane. – Mindjárt lerázzuk őket!
Elérték a barlang bejáratát és meg sem állva berohantak a sötétségbe. Reszketve, zihálva bújtak össze egy kellően mély vájatban, miközben a batárik beérték a barlangot. Rövid, de meglehetősen intenzív vita után szétszóródtak a környéken, hogy módszeresen, mindent átkutatva találjanak rájuk.
– Jane, én félek – sírta Freeda.
– Tudom – felelte a lány. – De idebenn sosem találnak ránk.
Így tehát csak kucorogtak a sötétben. Órákon, talán napokon át. Egyre éhesebbek és szomjasabbak voltak. Egyre fáradtabbak lettek, és Freeda egyre többet sírt. Az idegenek egyre közelebb keresték őket és elég ingerültnek tűntek. Bele sem mertek gondolni, mi vár rájuk, ha megtalálják őket. A távolból időnként óriási robbanások hallatszottak, és megremegtették a barlang levegőjét is. Végül az idegenek hangja már egészen a barlang bejáratánál hallatszott. A gyerekek reszketve összebújtak, igyekezve elkerülni, hogy észrevegyék őket.
– Menjetek hátrébb – suttogta Jane. – Csak oda, ahhoz az oldalfolyosóhoz, oké? Ha szólok, akkor pedig előjöttök.
– Micsoda? Nem hagyunk itt – ellenkezett Gavin.
– Nem bizony – mondta Freeda is. – Mi lesz, ha elkapnak?
– Tutira nem fognak – bizonygatta Jane. – Van nekik egy meglepetésem.
Némi ellenkezés után Freeda és Gavin végül hátrébb húzódtak néhány méternyit.
Az egyik batári megjelent a barlang szájában, aztán kisvártatva egy másik is. Lassú, óvatos léptekkel elindultak a sötétség felé, felkapcsolva a karabélyaikra szerelt lámpákat. A fénycsóvák elkergették a sötétséget, ami így már nem rejtette el Jane-t. Előbb az egyik, majd mindkét karabély rá szegeződött.
– Na gyertek ide szépen. Mindannyian. Nem fogunk bántani titeket. – dörmögte az egyik idegen. Társa artikulálatlan vihogásban tört ki. – Irtó nagy szerencsétek van, tudjátok?
Jane felállt, szemben a batárikkal. – Eszetekbe se jusson közelebb jönni, vagy megnézhetitek magatokat – mondta, és teste körül kékes derengésbe borult a levegő, egyértelmű jeleként annak, hogy a lány járatos a biotikában. A batárik megtorpantak; szemmel láthatóan nem készültek fel arra, hogy egy ilyen fiatal ember képes legyen kordában tartani bármilyen ehhez fogható erőt. Tettek még egy lépést, mire a lány aurája felizzott ő pedig feléjük lökte kezeit, nyitott tenyereit rájuk szegezve. Az idegeneket addig sosem tapasztalt erő kapta fel, és hajította ki rongybabaként a barlangból. Kétségbeesett kiáltásaikra aztán előkerültek a társaik is, akik célra tartott fegyverekkel indultak meg a barlang felé.
Hirtelen fegyverropogás hasított a levegőbe, a batárik pedig egymás után estek össze, halomba gyűlve a barlang szájában. A gyerekek rémülten meredtek a holttestekre, amikor egy szövetségi jelzésű páncélt viselő katona lépett elő. Végignézett az idegeneken és hátrafordult.
– Mind meghaltak – mondta, és mindenesével bevilágított a barlangba. Tekintete megakadt Jane alakján. – Találtam egy gyereket! Orvosi ellátásra, enni- és innivalóra van szüksége! – Enyhítette a mindenes fényét és eltette a fegyverét. Levette sisakját: gondozott barna haja volt, egyenes, csinos orra, mosolygós szája és huncut fénnyel csillogó, halványkék szemei. Talán a negyvenes éveiben járhatott és nagyon megnyerő mosolya volt. – Most már biztonságban vagy – mondta lassan és közelebb lépett. A lány hátrálni kezdett, megbotlott, és elesett. – Semmi baj. Én és a barátaim azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Engem Chris Zanakisnak hívnak. Hadnagy vagyok. Van egy fiam, körülbelül akkora lehet, mint te. Neked mi a neved?
Újra a megnyerő mosoly.
Jane lassan, reszkető lábakkal feltápászkodott: kimerítette ekkora biotikus energia felszabadítása. Még sosem próbált ilyen erős lökést generálni. Megtámasztotta magát a barlang falánál és zöld szemeit a katonára szegezte. Valami azt súgta számára, hogy bízhat ebben az emberben.
– Jane – felelte. – Jane Shepard.