MatekMesék: Igito szerelme

Egy borongós-esős áprilisi délelőttön Igito és Natasa, a leendő cárpár együtt üldögéltek kedvenc arannyal futtatott selyem kerevetükön. Igito egy komoly könyvet olvasott. Natasa egy szépségesen szép kendőt hímezett ezüstfonállal, amely csillogott, mint a pillangók könnye, és vékony volt, mint a vízililiom lehelete. Blöki, a cári kutya a lábuk mellett heverészett a grizzlybundán. Myazma, a cári macska Natasa mellett szundított, és ha felébredt egy-egy pillanatra, odakapott a csillogó fonálhoz. A cári tűz álmosan lobogott a cári kandallóban. A cári ősök képei közönyösen néztek le cári keretükből.
Eltelt egy óra.
Igito lapozott.
Natasa felnézett.
A többiek nem.
Natasa letette a hímzését, nagyot ásított, odabújt Igitohoz, és megkérdezte tőle:
– Mondd, szerelmem, voltál már szerelmes?
Igito előbb végigolvasta a mondatot, aztán odatette az ujját, ahol tartott, és felnézett.
– Mit gondolsz, életem virága, miért ülök itt melletted?
– Jó, jó, reméltem, hogy nem csak a cári trónért… De tényleg, mielőtt velem találkoztál? Volt olyan lány, akit szerettél?
– Hát, igen, volt — mormogta Igito. — De ez már régen volt, és nem is lett belőle semmi.
– Meséld el!
– Inkább olvasnék. Különben sem vidám a történet.
– Nem baj, ez a délelőtt se az. És már unom a hímzést. Na, mesélj. Szép volt a lány?
– Nagyon fiatal voltam és nagyon szerettem. Szerinted szép volt?
– Ó, igen, akkor biztos olyan szép volt, hogy a hajnal pírja elpirult szégyenében, ha meglátta, és a napsugár a szeméből merítette a fényét. Meg ilyenek. Eltaláltam?
Igito elsomolyodott a bajsza alatt.
– Látom, ismersz jól… No hát, az egész úgy esett, hogy ugyebár én elég árván nőttem fel. Ezt már biztos meséltem.
– Persze. A szél volt a tanítód, az avar a takaród, és a farkasokkal üvöltöttél teliholdas éjszakákon.
– Igen, úgy valahogy. Nagyon költői vagy ma délelőtt, kis Natasa. Szóval valahogy felcseperedtem, és ahogy vándoroltam egyik vidékről a másikra, elértem egy nagyon furcsa faluba. Először nem tudtam, mi zavar, mert a falu épp olyan volt, mint a többi. Ugyanúgy kapálták a kerteket, ugyanolyan muskátlik virítottak az ablakokban, ugyanúgy ugattak a kutyák, és ugyanolyan cserfesek voltak az asszonyok, mint akármelyik uradalmi falvunkban. De azért én éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Aztán néhány nap múlva megláttam Katerinát, mert úgy hívták a lányt. Mindig két barátnőjével volt, a vihogós Alexandrovnával és a selypegő Kátyával. Persze Katerina ragyogott, mint a nap, ahogy már említetted. Rögtön beleszerettem, és attól fogva nem volt se nappalom, se éjjelem, csak őt követtem mindenfelé, és válogatott hőstettekkel próbáltam elnyerni a szerelmét.
– Például mivel?
– Ó, ma már csak mosolygok rajta, de akkor ifjú voltam és bohó. Egyszer nyár közepén futva hoztam neki egy kosár havat a szomszéd hegy tetejéről. Sajnos nem szerette a jeges csájt. Máskor két medvével küzdöttem meg egyszerre a puszta kezemmel. A küzdelem nemes volt, vad és elég hosszadalmas, de sajnos pont ő nem látta, mert épp, amikor kezdődött, valaki mondta neki, hogy új anyagok jöttek a rőföshöz, erre Alexandrovnával és Kátyával elszaladtak vásárolni. Megint máskor meg fölemeltem egy malomkövet, és elhajítottam, két láb mélyen süllyedt a földbe. Sajnos Katerina ezt sem értékelte igazán.
– Szegény kis Igito! Igazán sokat küzdöttél azért a lányért! Legalább rád mosolygott néha?
– Persze, abban nem volt hiba, mosolygott ő mindenkire! Csak hát a szívét nem adta nekem, akárhogy parádéztam is. És a viszonzatlan szerelem mellett egyre jobban zavart a kezdeti balsejtelmem is. Aztán egy nap arra vándorolt régi kenyeres pajtásom és hű avartársam, Nyikoláj Nyikolájovics, és egy pohár kvász mellett felvilágosított.
– És, mi volt a baj?
– Hát csak az, hogy a falu népének az egyik része tökéletesen bolond, a másik része pedig tökéletesen épeszű.
– És neked ez nem tűnt fel? Tényleg nagyon fiatal lehettél!
– Jó, jó, tudom, mire gondolsz. De ez nem volt olyan nyilvánvaló. Először is, ahogy Nyikoláj Nyikolájovicstól megtudtam, a bolondok és az épeszűek között semmi látható vagy beszédbeli különbség nincs, csak annyi, hogy a bolondok mindent rosszul gondolnak: az igaz dolgokat hiszik hamisnak, és a hamisakat igaznak. Az épeszűek pedig mindenről pontosan a valóságot gondolják: minden igaz dolgot igaznak hisznek, és minden hamis dolgot hamisnak.
– Brr, hát egyik se valami jó. De hát hogy nem vetted ezt addig észre?
– Tudod, nemigen beszélgettem senkivel. Sose voltam az a fecsegő alkat.
– No, ez igaz — hagyta rá Natasa. — És Katerina? Ő persze bolond volt, ha egyszer szomorú a történet, nem?
– Hát, tudod, Nyikoláj Nyikolájovics azt mondta, hogy kissé zavarosak a viszonyok. Csak azt tudta biztosan, hogy Alexandrovna azt hiszi, hogy Katerina azt hiszi, hogy Kátya bolond. Ezen kívül még Katerina azt hitte, hogy Alexandrovna bolond, Kátya pedig azt, hogy Alexandrovna épeszű.
– Várj, kitalálom! Mindjárt, csak átgondolom.
– Ne, előbb elmondom a végét. Persze rájöttem, hogy Katerina miféle, de arra is, hogy nekem se olyan iszonytatóan bolond, se pedig olyan iszonytatóan épeszű lány nem kell, akkor se, ha a szépsége megszégyeníti a szivárványt. Azt hiszem, már akkor is téged kerestelek — kacsintott kis cárleány feleségére Igito. — Szóval eljöttem onnan. Ennyi.
– Na, akkor mondd el újra Nyikoláj Nyikolájovics szavait…
Katerina bolond volt, vagy épeszű?