MatekMesék: Kövérfi Gyárfás és a teknősszempillák

Az ivóra egy pillanatra mély csönd ereszkedett. Az idős férfi ujjai ernyedten hanyatlottak le a korsó füléről. Ősz tincsei a homlokába hulltak, szemhéjai megreszkettek.
A csapos értette a célzást, és egy gyakorlott mozdulattal kicserélte az üres söröskorsót egy telire. Az ivó vendégei rémülten néztek Gyárfás bá harmadik korsójára, és gyorsan szedelőzködni kezdtek. Jól tudták: a harmadik korsónál kezd mesélni, és akit elkap, az két óránál hamarabb nem szabadul.
Lassan ötven éve meséli a hőstetteket, amiket hisz is, meg nem is a kocsma és a falu népe. Amikor fiatal legényként visszatért a Nagy Sárkányölő Utazásról, mindenki hősként ünnepelte, de aztán olyan fantasztikus kalandokról beszélt, hogy a legtöbben úgy gondolták, nem is járt ott, ahol mondta, csak mesél a vakvilágba. Néhány kisstílű irigye kitalálta, hogy csak megrendezték a Nagy Kármenrablást, és idővel egyre többen hittek nekik.
Később a kor állt Gyárfás bá oldalára. Most, hogy megöregedett, kötötte a népet az idősek iránti tisztelet, és nem hagyhatták ott „bolond vagy, Gyárfás!” felkiáltással. Így aztán a falusiak gondosan kerülték a mesék kezdetét, és amíg elolvastad ezeket a sorokat, már ki is ürült a kocsma.
Csak Gyárfás bá és a csapos maradt egymással szemben. A levegőben feszültség érzett. A csapos többször megfogadta már a feleségének, hogy ha még egyszer végig kell hallgatnia valamelyik eszement történetet, lelövi az öreget, csináljon a seriff meg a bíró, amit akar. Ahogy belenézett Gyárfás bá elrévedő, majd hirtelen felcsillanó tekintetébe, a keze lassan megindult a jó öreg kétcsövű felé. Néhány szívbajos légy elhalón zümmögött. Gyárfás bá nagy, mesélős levegőt vett. A csapos szívverése kihagyott, ujjai megremegtek.
Az ajtó hirtelen kivágódott, ragyogó fény öntötte el a koszos, pókhálós helyiséget. A fényben egy magas, karcsú férfialak állt meg. Fején kalap, keze az övében, lábán egykor fényes lakkcsizma. A sarkantyú csengése még hallatszott egy pillanatig. A csapos lassan visszahúzta a kezét, Gyárfás bá reumás óvatossággal a fény felé fordult.
Az idegen lassú léptekkel odament a pulthoz, leült a székre. Az ajtó becsukódott, az ivóra újra homály borult. A feltűnően jóképű idegen a pultra könyökölt, és intett a csaposnak:
– Whiskyt!
– De, de uram, kérem,… ez… ez csak Ökördepettenye… Mi itt, kérem, nem tartunk ilyen finom, úri italokat. De nagyon jó a sörünk, a borunk is, és remekül keverem a hosszúlépést… És van a pult alatt egy kis Kovácsné-féle szilvórium… Az is nagyon jó, jó,… jó, jó szívvel ajánlom…
– Tartsd meg a szilvóriumodat, te csapos! Nekem whisky kell! Adj whiskyt, vagy itt és most lelőlek, mint egy kutyát, és nem kérdezek semmit!
– Jaj, jaj, kérem, uram! Nekem tényleg nincs ilyen! Jaj, jajj! — vékonyodott el hirtelen a hangja, ahogy az idegen keze megmozdult. — Csak pálinkám van! Kegyelmezzen, kérem! …
– Pálinka? Hmm… és az elég erős?
– Erős, uram, tüzet okád tőle mindenki. Nem is adok belőle akárkinek.
– Erről jut eszembe — szólalt meg hirtelen felcsillanó szemmel Gyárfás bá, — biztos hallottál már rólam, fiacskám. Én vagyok Kövérfi Gyárfás, a nagy sárkányölő Hős. Néhány tisztelőm már régóta csak Sárkányveszedelme Gyárfásnak hív. Legalábbis remélem… khm… Talán te is ezen a néven ismersz…
– Mi? — kerekítette az idegen Gyárfás bára a szemét. — Ki maga?
– A nagy Sárkányölő Gyárfás. Na, nem baj, látom, nem hallottál még rólam, biztos valami isten háta mögötti helyen nőttél fel, szegény gyermek. Látod, Bandikám, mióta mondom, hogy rendes oktatásra lenne szükség. Iskolák, meg ilyenek. Nézd, itt ez a szép szál gyerek, és azt se tudja, ki mentette meg pár évtizede a világot. Ha az azóta történt tetteimet nem számoljuk.
A csapos ég felé fordított tekintettel az idegen elé csúsztatta a Kovácsné-féle jófajta szilvóriumot. A magas (és feltűnően jóképű) idegen gyorsan felhajtotta, egy aranyat dobott az asztalra, és felállt. Azazhogy csak felállt volna, mert Gyárfás bá a vállára tette a kezét, és szelíden, de határozottan visszanyomta a székre.
– Ne siess, fiacskám, elmesélem neked, hogyan mentettem meg a világot. Mégse hagyhatom, hogy ilyen tudatlanul maradjál…
– Engedjen el, tata! Megyek a dolgomra!
– Dehogyis! Művelődsz egy keveset. Anélkül mit ér az izom meg a gyorstüzelésű revolver?
– Na, elég volt, tata! Ha azonnal nem veszi le rólam a koszos mancsát, lelövöm!
Ahogy azonban kimondta, valami aprót bökött az oldalába. Ahogy odanézett, hát látja ám, hogy az összeaszott Gyárfás bá egy villogó kardot nyom neki. Hogy honnan vette elő ilyen hirtelen, ki tudja.
– Tudod — nézett szeretettel az öreg a kardra, — ez itt az Aranykard. Tedd csak vissza a kezed a pultra. Nem kell kapkodni. Ezt még akkor kaptam, amikor elindultam a világot megmenteni a sárkánytól. Fura kis kópé volt, aki odaadta…
– Kérem, engedjen el! — fogta könyörgőre az idegen a dolgot. — Nekem sürgősen el kell mennem!
– Aztán mért sietsz annyira?
– Hát,… magánügyben…
– Nő? — hunyorított az öreg.
– Nem, nem nő… üzlet. Nagyjából.
– No, az üzlet, az várhat. Majd ha ilyen öreg leszel, mint én, rájössz, hogy a pénz nem minden. De tudod, most pont olyan elveszetten nézel, mint a teknőskirály felesége, amikor eltűnt a férje. Hohó! Ne is próbálkozz!
Az idegen ugyanis azt hitte, hogy Gyárfás bá kardot tartó karja már ellankadt egy kicsit, és el próbált slisszolni.
– Menekülsz a műveltségtől, mi? Hiába, a mai fiatalok sem olyanok már, mint rég. De ezt még elmesélem.
– Kérem, engedjen el.
– Nem mész sehova! Hova tűnt már az öregek iránti tisztelet! Én nem is tudom, mi lesz ebből a világból. Na, szóval a következőképpen történt: már megszereztem az Aranykardot, és enyém volt a bűvös paraszthajszál, és lemaradtam már a lukas gatyamadzagról,… jaj, nem, a gatyamadzag később volt, mert a nyanya a teknősszempillákat akarta… Igen, így volt. Hol is tartottam… hát igen, a kor még a hősöket se kíméli… Tehát éppen gyalogoltam valami istenverte sziklás hegy oldalában. Jó fáradt voltam már, napok óta csak gyalogoltam, kutyameleg, árnyék sehol, csak a kalapom vigyázott rám meg édesanyám imádsága, nyugodjék békében. Na, aztán felértem végre a hegy tetejére, hát körülnézek, mit látok? Mit gondolsz, mit láttam?
– Nemtom, mondja tovább, tata. Tudja, sietek.
– Jó, jó. Sietsz. Mert az üzlet aztán elszalad, mi? Hol is tartottam…?
– A hegy tetején. Körülnézett.
– Ja, igen! Körülnéztem. És mit láttam? Hát semmit se láttam, csak megint egy csomó sziklát. Ott volt előttem a következő hegy. Aztán felmentem annak a tetejére is, aztán körülnéztem, aztán mit láttam? Na, mit gondolsz, mit láttam?
– Sziklát. Siessen.
– Honnan tudtad? Nem is vagy olyan ütődött. Na, hát tényleg sziklát láttam. Aztán felmentem a következő tetejére is, és mit láttam? Na, mit láttam?
– Sziklát. Siessen.
– Tévedsz, fiacskám! Bizony, sziklát egy szemet se láttam, mert onnan már csak homok jött meg pálmafák meg tenger. Kék volt, olyan kék, mint Kármen szeme. Vagy egy kicsit kékebb. No, gondoltam, végre megmosdok, mert addigra a legyek is kerültek már, olyan szagom volt. És mit gondolsz, mi történt?
– Megmosdott. Siessen. Húzza kijjebb azt a kénköves kardját, mert böki az oldalam.
– Mi? Ja? Tényleg, kicsit mélyre ment… Hol is tartottam?
– A szagánál.
– Szag?… Ja, igen, tudom már. Szóval indulok a víz felé végre, mire az egyik homokbucka mögül valami éktelen sírás-rívás ütötte meg a fülemet. Hogy a ménkű üsse meg, gondoltam, megint valami szerencsétlen, akinek segíteni kell. Ma se fürdök. Odamegyek, hát egy óriási teknős zokogott a homokban. Kérdem, mi baja, hát aszondja, elment a férje, és nem tudja, hová. Mondom neki, majd visszajön, mire még jobban elkezdett bőgni, és erősködött, hogy soha nem jön vissza, mert csak egy cetli maradt utána, abból se érteni semmit, biztos valami nővel ment el, és itt hagyta őt világ csúfjára. Azt a cetlit is csak azért hagyta, hogy gyötörje. Mit mond majd az ország. Mondom neki, az országot egyáltalán nem érdekli az ő férje, nyugodjon meg. Erre mit gondolsz, mit mondott?
– Nemtom. Siessen.
– Ne sürgess már, elfelejtem, mit akartam mondani. Hallottam ám! — fordult hirtelen a csaposhoz. Az valamivel alacsonyabb lett, és megfogadta, hogy ezután még halkabban fohászkodik. — Jaj, hol is tartottam?
– Az országnál.
– Ja, igen. Már tudom. Na, azt mondja nekem, hogy az országot igenis érdekli a férje, mert a férje a király, ő meg a királyné, és az egész föld, amit látok, a tengerrel együtt az övék. És ilyen már ötezer éve nem volt, hogy a király megszökött volna. Láttam, hogy megint elkapja az óbégatás, hát kértem, mutassa meg azt a cetlit, hadd lássam. Meg is mutatta. Ez volt ráírva.
Ezzel előkotort a zsebéből egy erősen használt papirost meg egy holtra rágott ceruzát, és a következőt írta rá: „F pnwfqdy jqanyyzp. Mfwtr sfu rzqaf pnajljeezp. F gzydptx ufqrfsfq. Mfosfqgfs. Wjext.” Az idegen már nem csodálkozott semmin. (1. feladat a végén)
– No, ahogy megláttam az üzenetet, rögtön láttam, hol merre mennyi, hamar meg is fejtettem. Akkor jött rá a királyné, hogy nincs semmiféle nő, hanem éppen kormánypuccs van készülőben. Erre még jobban sírni kezdett, mert hogy ha puccs lesz, akkor őt nem lenézik majd, hanem kivégzik. Hát, gondoltam, ez már tényleg komoly, mondtam hát neki, hogy ne féljen, majd mi kiszabadítjuk a férjét. Körülnéztem alaposan a királyi homokdomb körül, és meg is találtam a szükséges nyomokat. Mentünk az asszonykával, és hamarosan az egyik pálmafa alatt, na mit gondolsz, mit találtunk?
– A királyt. Siessen.
– Honnan tudtad? Hallottad már?
– Csak kitaláltam. Siessen.
– Jó, jó, ne sürgess. Hol is tartottam?
– A királynál.
– Persze, persze. Ott volt a király egy pálmafa tövében a gyökerek közt. Annak is potyogtak a könnyei, és amikor meglátta az asszonyt, még nagyobb sírásban tört ki. Nagyon romantikus volt, de kénytelen voltam őket félbeszakítani, mert nagyon szerettem volna már fürödni. Mondom a királynak, hogy lépjen hátrébb, mindjárt szétszakítom a rácsokat. Erre mit gondolsz, mit mondott?
– Hogy szakítsa csak. Gyorsabban.
– Téved, fiatalúr! Nagyon téved! — rikkantott vidáman Gyárfás bá. Kicsit neheztelt az idegenre, hogy annyi fordulatot megsejtett. Jól esett most ez a kis vereség. — Bizony nem azt mondta! Veszettül tiltakozni kezdett, hogy hozzá ne érjek a rácshoz, mert az a gonosz trónkövetelő egy banyát hívott, és az bűbájt bocsátott a rácsokra. Ha hozzáér valaki kívülről, a király meghal. Ijedezett is egész nap a menetelő hangyák miatt. Mondom, ez baj, meg hogy a ménkű ezekbe a banyákba. És akkor még egy csomóval nem is találkoztam. Ha te tudnád azt, fiacskám, mennyi banya mászkál mindenfelé, hát elállna a szavad!
– Jobban örülnék, ha végre a magáé állna el, tata. Fejezze már be a meséjét!
– Ne sürgess! Bök, mi? Pedig még jobban is tud bökni. Szóval hallgass! Na, hol is tartottam?
– A büdös banyánál.
– Nem, kevered. Nem a banya volt büdös, hanem én. A banya gonosz volt. De ravasz is, és gondolta, azt támogatja, aki okosabb. A királyrabló meg tudta írni az üzenetet, annak volt valamennyi esze. De a banya kíváncsi volt, nincs-e a királynak még több esze, ezért adott neki egy feladatot. Tudod, amikor a vén banya még fiatal volt, friss arcbőrrel és elmével, a barátnőjével sokat torpedóztak, ha unatkoztak a vén vajákos óráin, aki a varázslatokra oktatta őket. Látod, ebből is látszik, hogy figyelj és tanulj, különben öreg és csúnya leszel.
– Bölcs mondás. Ne térjen el a témától. Folytassa a királyi kálváriát.
– Jó, jó. Na, szóval adott a királynak egy torpedófeladványt. Van egy négyes, két hármas, három kettes és négy egyes hajó, látod, ilyenek — rajzolta a lapra. — Ezeket kell ezen a 10*10-es táblán elhelyezni. Úgy kell lenniük, hogy ha összeadjuk egy sorban vagy oszlopban a hajók által letakart számokat, akkor összegként a sor mellé vagy az oszlop alá írt számot kell kapnunk. Érted? (2. feladat a végén)
– Persze, persze. Honnan emlékszik ezekre a számokra is?
– Tudod, a régi dolgok jobban megmaradtak. Na, itt a rajz. Meg tudod-e oldani?
– Jaj, ne fárasszon, tata! Azt ígérte az elején, hogy csak mesél. Mondja meg a megfejtést.
– Gyenge vagy, mint a harmat, fiacskám! Bizony te még az Óperenciás-tengerig se jutnál el a nagy eszeddel!
– Jó, jó, csak siessen.
– Rendben. No, megfejtettem a királynak a rejtvényt. Aztán visszavonultunk, mert mondta, hogy mindjárt jön a banya. Jött is. Hát, tudod, még annál is rondább és gonoszabb volt, mint gondoltam. De a lényeg az, hogy a királyt kiengedte, és a puccsolót elzavarta. Persze a királyi pár nagyon boldog volt, és erősen köszönték a segítségemet. Mondtam, hogy semmiség, mennék fürödni. Akkor még eszükbe jutott, hogy adnának valami ajándékot. És mit gondolsz, mit adtak?
– Nemtom, mondja már.
– Hát nekem adták a királyné tartalék műszempilla-készletét. Így lettem egy tucat teknősszempilla tulajdonosa. Kérdeztem, mit tudnak a szempillák, és mit gondolsz, mit mondtak?
– Hogy teljesítik három kívánságát?
– Dehogy, dehogy, az egy másik mese. Azt mondták, hogy a szempilláktól mindenki fél az Óperenciás-tengeren túl, mert nagy erejükről már századok óta zengenek a teknősdalnokok. Ezen kívül nem tudnak semmit. Csak blöffölni lehet velük, de azt jól. Ezt később tapasztaltam is. Ez is nagyon jó történet. Figyelj, elmondom. Szóval, éppen a…
– Fel a kezekkel! Senki se mozduljon!
A helyi seriff és egy ismeretlen szintén csillagos egyén ugrott be az ivóba kibiztosított pisztolyokkal. A fegyvereket pontosan Gyárfás bára és a magas idegenre fogták.
– Ezennel önt, Véreskezű Joe, letartóztatom a pettenybürkönyei postahivatal kirablásáért. Joga van hallgatni, ügyvédet hívni,… meg mit is, kolléga?
– Nem számít! Kérem, vigyenek! A börtön is jobb, mint ezt a tatát hallgatni egy karddal az oldalamban! Mindent beismerek! Mehetünk!
– Hű, ez így… na de… ilyet még nem pipáltam — vakargatta a feje búbját a seriff. — Ez így nem szabályos. Magának tiltakozni kell.
A megátalkodott rablóval azonban nem tudtak mit kezdeni, így elkísérték a börtönbe. Gyárfás bá szomorúan nézett utána. Ki tudja, mikor talál még egy ilyen lelkes hallgatót…

Feladatok:
1.: Fejtsd meg a titkos üzenetet!
2.: Hol vannak a torpedók? A még ezután csatolandó kép mutatja a fehasználható torpedók számát és méretét, illetve az említett számokat…