Médiakirályok / mai történetŰ

Viola éppen álmodott amikor a telefonban megszólalt az ébresztő zenéje. Mozdulatlanul feküdt, habár agya hullámai már lassan magukhoz tértek és apró rándulásokkal jelezték a nőnek, hogy itt az idő a felkelésre.
Olyan jó álom volt. Egy cukrászdában múlatta az időt, de nem egy szokványos édességbazárban, ami szűk falak közé van szorítva.
Viola egy csodás szabadtéri területen lévő virágokkal sűrűn pettyezett, illatos lombokkal övezett tágas ligetben üldögélt, egy vastag ágra akasztott függőszékben.
Rajta kívül egyetlen egy emberszabású lény leledzett a közelben, a copfos, szeplős pincérlány. A kislány nem zavarta Viot, hisz azért volt, hogy a kényelmét biztosítsa.
Az, hogy miért nem volt több vendég, ki tudja. Az álmok már csak olyanok, mint a verselemzés. Ki tudja mire gondolt a költő, anno réges-régen , vagy akár mostanában?
Persze vannak egyértelműnek tűnő versek. Ezek biztos arra utal amiről a fáma, de ha azt mondja nekem valaki, hogy ő tudja melyik vers miről szól és most jön a lényeg, milyen állapotban volt a költő és mire gondolt közben… na ne, ezt nem adja be nekem senki, inkább a kanalas orvosság.
De hagyjuk ezt az Erigon szirupot, térjünk vissza a történethez.
A nő a főszereplőnő éppen benyelt egy falás fagylaltot. Annyira szerette ezt a hideg nyalánkságot, hogy úgy látszik még álmában sem tudott lemondani róla. Pedig vigyáznia kellett volna az alakjára hisz ebből élt. Színésznő volt ugyanis a foglalkozása, szakmája vagy hivatása kinek ahogy tetszik. Egy kisvárosi színházban szerepelt a számára mindent jelentő deszkákon.
Most konkrétan tényleg mindent, mert újra magányos volt. Jenő elhagyta. Az a Jenő, aki akiről azt hitte, hogy az igazi. Lehetett volna a neve Igazi Jenő. De nem az volt, éppen úgy ahogy nem volt Valós Elemér, Herceg Béla, Dúsgazdag Tihamér, Lovag Lajos vagy Gróf Manó sem.
Helyette akadt, Faló, Fakó, Tahó, Lomtár és Kontár vezetéknevű embere akivel több kevesebb ideig összekötötte az életét és a szabadidejét amit a színház bűvös falain kívül töltött. Ez az idő roppant kevés volt, mert ez a világ volt az élete.
Kapott szerepeit a tőle telhető legjobban játszotta el, szórtak neki tapsot, virágot bókokat és pókokat.
Élt, küzdött, kapaszkodott volt, hogy félkézzel, tíz körömmel egy adott feladatba, vagy sírdogálva az öltözője puha, öreg foteljában kucorogva, félhomályos délutánokon, amikor az árnyék lassan harapja be a fényt, azon aggódva, hogy képes lesz- e maradéktalanul megoldania a rá osztott szerepet. Úgy érezte, bármilyen nehéz neki kell megennie, mert ha nem sikerül, akkor a feladat falja fel őt és akkor vége, lejátszott, leszerepelt.
Ebben a kemény és könyörtelen világban ahol a nézőt elvarázsolja a színpadon lévő csodavilág a kulisszák mögött maga a pokol hét bugyra is előfordul és nem ritka szereplő.
Véres verejték, keserű könnyek, ideges kacagások, üvöltő ordítások, puha simogatások, néma sikolyok bújnak a láthatatlan emberi maszkok alatt.
Itt minden igazi, vagy semmi. Soha nem mondható meg igazán, hogy valódi- e a rád sugárzó bájos mosoly vagy netán a hátratett kéz már keveri az Atropa Belladonnát vagyis a maszlagos nadragulyateát örök altatónak, vagy ideiglenes bénítónak.
Viola kikanalazta a pasztellszínű gömböket, az olvadt részt felhörpintette majd kinyitotta a szemét, ezzel vége szakadt a fagyimámornak. Elégedetten csettintett a nyelvével és lenyalta a szája széléről a semmit.
Jólesően nyújtózkodott, megmozgatta lábujjait. A jobb lábán volt egy bütyke ami most megroppant. Hiába a sokféle színpadi cipő nem mindig kényelmes bármennyire is igyekeznek az öltöztetőnők. Most is a Médiakirályok című darabot próbálták.
Az ő szerepe egy középkorú, de még mindig toppon lévő és a fiatal frusskákat mélyen gyűlölő, ravasz, mindent bevállaló, hataloméhes, igazi túlélő nő megjelenítése volt.
A nő egy lapkiadó cég igazgatója és semmitől nem riadt vissza az eladási lapszám magas mutatóit megcélozva.
Viola jelleme nem egyezett ezzel a karakterrel, de ezt a szerepet ajánlottak fel neki, vagy semmit. Így vállalta.
Nem egy főszerep, mert ugye mivel a címéből is sejthető, hogy a Médiakirályok több felső-vezetői körből kikerülő ember véres raptorharca lehetett. Valaki előbb valaki később hullott ki belőle.
Viola kicsúszott a takaró alól és belebújt papucsába. Beletúrt rövid barna fürtjei közé és feltápászkodott. Kicsoszogott az apró konyhába, bekapcsolta az este bekészített kávéfőzőt. A konyhapultnak dőlve várta a fekete levet. Édesítőt pöttyintett bele majd a nappali kanapéjára dőlve behörpintette az ébresztő italt.
Mit vegyek fel ma? – morfondírozott.
Jó lesz valami sportos – válaszolt is magának rögvest- úgyis még csak az elején tartunk a próbasorozatnak.
Ellöttyintette a maszatos bögrét és magára öltötte aznapi toalettjét. Ami egy farmerből napságra vászonblúzból és egy sportcipőből állt.
Vállára vetette barna bőrtáskáját és útnak indult.
Közel lakott a Hetedik sugárúton lévő színházhoz, így gyalogosan haladt a koszos járdán, kerülgetve a reggeli kutyasétáltatás kellemetlen nyomait
– Pedig ha belelépnék, biztos szerencsém lenne – gondolta.
Azzal átlépett egy nagyobb kupacot.
A színészbejárón átsétálva odaintett portás Jucinak és már ott is volt az öltözőben.
Ledobta a táskáját és belehuppant a süppedős fotelba. Kicsit átnézte a szerepet és várta a kezdést. Ami hamarosan meg is történt.
Ha tudta volna mi fog történni azonnal szedi a sátorfáját, vagy be sem jön inkább beteget jelentett volna. De nem tudta, nem volt varázsgömbje és a mentalista tagozat első osztályát végezte éppen, így még nem volt profi a jövőbelátás akadályokkal teleszórt nehéz terepén.
A nevét hallotta, hívta az ügyelő. Számára ez a hang megkérdőjelezhetetlen voltot képviselt. Tűzön, vízen, hurrikánon és kásahegyen is átkelt volna ha ezt az orgánumot meghallotta.
Ott állt a színpadon ami hamarosan kínpaddá változott. A tegnapi idillikus légkör ma délelőttre hideg, nyirkos köddé változott.
Olyan sűrű volt a köd, hogy Viola csak tapogatózva tudott benne közlekedni.
A hangulat ridegsége abból fakadt, hogy a rendező agyát felhúzta valami motorikus egérhad.
Ez a hangulati egység pedig a színészeken csapódott le ami természetes ugye mindenhol így van. A Rendező kifröccsentette szájnyílásából a kezdési feladatot.
Viola nekilátott volna annak végrehajtásának, de a Rendező csinált és mondvacsinált indokokkal annyira lesokkolta, hogy az amúgy is klimaxos nő arca kipirosodott, az összes hajszála töve verejtékezni kezdett, bővizű patakként zúdult a tarkójára, majd le a háta közepén lévő mélyedésen lecsurgott a csipkés bugyijába, majd a combján, a lábszárán végig a zoknijában bugyogva a tornacipőjébe tocsogva, cuppogva megállt. Viola lába remegett közben mint malacfül a kocsonyában. A stressztől szinte mozdulni sem tudott. Lefagyott és agyát elborította egy zselészerű anyag. Tompa volt mint Mihály.
Megalázva, lelkileg kifosztva hátrament az öltözőbe… lehántotta magáról csatakos ingét és megmosakodott, mert az erős terheléstől meginduló izzadtságzivatar állapotát nem tudta elviselni tovább.
A nap folyamán még kapott néhány dartsot a hátába, de előrelátóan a friss póló alá felvette a kipárnázott golyóálló mellényét, így csak kisebb nagyobb ütéseket érzett amitől elvesztette egyensúlyát, de nem sérült maradandóan.
De minden jónak és rossznak is vége szakad egyszer, a nap és a próba is alkonyat felé fordult. Viola és a Médiakirályok is megmenekültek mára.