Együtt jártak egyetemre. Csoporttársak voltak. Már az első nap feltűnt neki a lány. Hosszú sötét haja, bájos arca, ábrándozó, ártatlan nagy szemei. Órán is sokszor csodálta. Csak bámulta, gyönyörködött benne, az előadásra sem igen tudott figyelni, annyira lenyűgözte. Ha véget ért az előadás, ő ugrott fel elsőnek, összepakolt s már rohant is, mire észbe kapott, a lány már nem volt sehol. Soha nem beszélgetett senkivel, barátnői sem voltak. Csak megjelent az órán, mintha az égből pottyant volna. Azután eltűnt, légiesen karcsú alakja a ködbe veszett. Mint Hamupipőke a bálról, jutott egyszer eszébe. Csak meg kellene lelnie a cipellőt, s utána felpróbálni a lábára…
Nem tudta kiverni a fejéből.
Egyszer szándékosan nem ment be az előadásra, ott állt lesben, hogyha jön ki elsőnek, talán tudna vele pár szót váltani. Vagy csak ránézne már egyszer, azzal a gyönyörű szemével. Vagy követni fogja ugyan hová megy, hová siet mindig annyira. Reménykedett, valami majd csak összejön.
Nyílt az ajtó, s Ő megjelent az ajtóban, feléje sem nézett, csak végig suhant a folyosón, s mire feleszmélt az ámulatból, futni kezdett utána, az utcára érve már nem látta sehol. Roppantul dühös volt magára, hogy lehet ennyire mamlasz.
Másnap a csoporttársaitól érdeklődött, mit tudnak róla. Fiúk is, lányok is csak a vállukat vonogatták, hidegen hagyta őket. Annyit tudott meg róla, hogy Larisszának hívják. Már ettől is boldog volt. Akkor elhatározta, hogy nem fogja elügyetlenkedni, s ezután követni fogja. Már jóval előbb összepakolt, s az óra végeztével a nyomába eredt. Észrevétlenül követte, alig bírta a tempót a lány annyira sietett. Egyszerre csak elnyelte egy ház kapuja. Tehát itt lakik, nem is messze az egyetemhez, olyan húsz percet loholt utána. Felírta az utcát házszámot, azután mégis úgy döntött, hogy itt fog várni, hátha még megy valahová és újra láthassa. Gyönyörű platánsor húzódott végig az utca mindként oldalán, szinte a lombozat összeért az út fölött. Úgy érezte ez a legszebb utca a világon. A túloldalon, az egyik vaskos platántörzs mögött megbújt, s le sem vette szemét a kapuról.
Órákig várakozott, már a gyomra is hangosan korgott az éhségtől, de egyszer csak nyílt a kapu. Ő lépett ki rajta. Gyors léptekkel indult a belváros felé. Követte tisztes távolságból, de vigyázott, hogy ne veszítse szem elől. Nem szállt buszra, sem villamosra, csak úgy gyalogosan, szaporán szedte a lábát, nem is nézelődött, valami kis szatyor volt nála. Sokáig követte, mígnem a kórház hatalmas kapuja nyelte el szemei elől a lányt. Nem tudta mit tegyen. Várakozott. Sokáig. Lassan beestesedett. Akkor feladta, sötétben úgysem tudná követni, az meg bunkóság lenne, hogy a kórházból kijövet leszólítsa. Vajon miért jött ide, és mit csinál ilyen sokáig? Hazament.
Másnap délután újra ott volt a ház előtt. A lány ismét megjelent, s gyors léptekkel a kórházba sietett. Követte, de ezúttal nem várakozott, hanem visszament a ház elé és ott várta. Késő este jött haza, becsapódott mögötte a ház kapuja. Bent fény gyúlt, éjjeli egykor aludt ki. Akkor ment haza.
Másnap elaludt előadás közben. De délután újra ott volt a ház előtt. Meg akarta fejteni a titkot, de most már szólni sem mert volna a lányhoz, még ha adódott is volna alkalom. Olyan megközelíthetetlen volt, és most még ez a titok is körüllengte. Minden nap ugyanaz ismétlődött, a lány egyre haloványabb lett, de szorgalmasan megjelent az előadásokon, sőt mikor a vizsgaidőszak elérkezett, azt is mind sikeresen rakta le. Bezzeg ő hármat is elbukott.
Már nem követte nap mint nap, de Karácsony estéjén újra elment a ház elé. Az ablakon át látszott a kivilágított karácsonyfa, meg ami még szokatlan volt, egy autó állt a ház előtt. Késő délután volt.
Egyszer csak látta, amint egy mentőautó fordul be az utcasarkon. Megállt a ház előtt. A fa mögül leste a történéseket. Először a lány futott ki a házból, majd utána egy fiatalember, akinek az arcvonásai nagyon hasonlítottak Larisszához, majd egy fiatal nő. A mentőből hordágyon egy asszonyt vittek be a házba. A lány újra eltűnt a szeme elől.
– Boldog Karácsonyt Larissza! – motyogta maga elé. Szomorú szívvel álldogált még egy ideig, azután hazament. Ilyen szomorú karácsonya még nem volt.
Többé nem követte, már tudta a titkát, egyedül csak ő tudta, de közeledni sem mert hozzá, csak szomorúan nézte a lány szomorú szemeit, ha egyszer-egyszer elkaphatta a tekintetét.
Hanem az új tanévben nem jelent meg a lány. Pedig nagyon izgatottan várta már, hogy újra láthassa.
Azt mondták, hogy történt vele valami, kiiratkozott. Újra elment a ház elé, de lecsukott szemekkel állt az is üresen. Napokig járt oda, napokig csak forgolódott éjszakánként, nem tudott beletörődni. De ettől nem változott semmi. Akkor belevetette magát a tanulásba, az lett a menedék. Meg is volt az eredménye, évfolyamelső lett év végére. De ez őt nem vigasztalta. Larisszát nem tudta feledni.
Most itt ül a parkban egy padon egy nehéz, átdolgozott nap után. Sok év telt el azóta, lediplomázott, s a kórházban dolgozik, ahová annak idején Larissza járt az édesanyját látogatni. Akkor a munkába menekült. Most minden újra eszébe jutott, felelevenültek az emlékek, azóta sem tudta feledni a lányt. Vajon hol lehet, mit csinálhat, látja-e még valaha? Nagyon megrohanták az emlékek, pedig akkor még szinte gyerek volt. Nem volt maradása, felállt, elindult. Csak ment, a lába vitte, az esze meg folyton Larisszán járt. Csak akkor eszmélt fel, amikor befordult az utcasarkon, ami egykor a világon a legszebb utcát jelentette számára. Ott járt a platánok alatt keserű szívvel. Hirtelen ötlete támadt, megkérdezhetné az ott lakókat, hátha tudnak valamit a ház előző tulajdonosáról. Vagy akár a szomszédokat, hogy ez eddig nem jutott eszébe? Ahogy közeledett a ház felé a túloldalon a platánok alatt egy alakot vett észre, éppen ott, ahol valaha ő dekkolt és leste Larisszát. Amikor egészen közel volt már, látta, a hosszú barna hajat, a karcsú alakot… nagyot dobbant a szíve. Átment ő is a túloldalra. Igen, ez Ő, most nem olyan halovány és a szeme sem olyan szomorú. Már azt hitte sohasem látja többé, s most itt áll vele szemtől szembe. Mint sóhajtás tört fel belőle.
– Larissza!… Larissza, emlékszel-e rám? – a lány halványan elmosolyodott.
– Szervusz, hát persze, hogy emlékszem!
– Hogy vagy, hová tűntél? – kérdezte kicsit bátortalanul.
– Miután meghalt az édesanyám – és a ház felé mutatott, le sem vette a szemét róla – a bátyámékhoz költöztem Pestre. Ott fejeztem be az egyetemet. De visszahúzott a szívem. Most itt dolgozom. És veled mi van?
Közben ahogy a házat nézte, lassan megteltek a szemei könnyel. Akkor gyengéden megfogta a lány kezét.
– Gyere, sétáljunk és beszélgessünk, van mit bepótolnunk.
A lány apró keze a tenyerébe simult. Mily boldogító érzés! Elindultak.
Vele mi van? Vele most már minden rendben van. Ott, akkor hálát adott a Mindenhatónak, hogy kapott még egy esélyt a sorstól, és tudta, ezúttal nem fogja elszúrni.
14 hozzászólás
Nagyszerű,ez a vasakarattal megáldott főhős annyira szelíd, érzékeny és kedves.
Hogy ma vannak-e még ilyen vasakarattal megáldott fiatalok, s ilyen tiszta, nagy szerelmek, abban, sajnos nem vagyok biztos. Valamikor biztosan voltak, és talán jó lenne, ha ma is lennének… Olyan sokat változott a világ, hogy lehet, hogy ma már az ilyesmit szégyenleni kell. Úgy gondoltam, legalább az irodalomban legyen…
Köszönöm, hogy olvastad.
Ida
Kedves Ida!
Van ami kifejezetten tetszik benne, de van ami nem. Személyes okok miatt.Régi emlékeket juttat eszembe. Itt- ott nekem nagyon érzelgős. Mostanában nem szeretem az ilyet, de összességében tetszik a történet.
A vége nem ezért nem pontozom. Amúgy megtenném.
Szeretettel: Ági
Kedves Ági!
Azt igazán sajnálom, ha valami kellemetlen emlékeket ébresztett benned. Elfogadom, hogy a vége Neked nem tetszett, a pontozás miatt ne aggódj, nem az számít. Azért örülök, hogy elolvastad és köszönöm szépen a véleményed.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Bizony sokszor szeretnénk még egy esélyt kapni, ha elrontunk valamit, de csak keveseknek adatik meg.
Ilyen vágyakozás, ilyen félénkség nem is tudom, hogy létezik-e ma még?
Jó volt olvasni ezt a kicsit régimódi történetedet.
Judit
Kedves Judit!
Azt mondod, hogy ilyen talán nem is létezik ma már. Szerintem sem. Ma már nem ismerik a fiatalok azt, hogy úgy találják meg az "igazit", ha megküzdenek érte, ha kiérdemelik egymást. Ha esetleg olvassák a mai fiatalok is, had lássák, hogy valamikor ilyen igazi nagy szerelmek is voltak, és miért is ne lehetnének ma is? Ha a valóságban nem is, legyen legalább az irodalomban.:)
Nagyon örültem Neked!
Ida
Kedves Ida!
Tetszett a novellád. Az életben számtalan példa van rá, hogy csak a második eséllyel tudunk élni.
Olyan kereknek, egésznek tűnik a történet. Egyáltalán nem baj, hogy szép a vége, annyi balul sikerült dolog után, lehet valaminek jó vége is. Valószínűleg a mai fiatalokban már nem buzog ennyire a romantika, ezért is kellenek az ilyen írások, hogy elhiggyék ilyen is létezhet.
Én meghatódva, jó érzésekkel olvastam.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Örülök, hogy Neked tetszett. Jól tudom, hogy ma már a valóságban nincs ilyen vágyakozás, várakozás, ilyen kiérdemelt nagy szerelem. Azzal a szándékkal írtam, hogy miért is ne lehetne? Miért tűnik el világunkból a romantika, a szép, nagy szerelmek helyett, vannak a gyors válások, összetört életek, és még inkább összetört gyermekéletek.
Köszönöm, hogy érezted a szándékot, hogy mi miért történt így. A befejezést, amikor már minden letisztult körülöttük, az egymásra találást magam is meghatódva, jó érzéssel írtam, ahogyan Te olvastad. Köszönöm Neked.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida
Szerintem minden nő erre vágyik, hogy kitartóan igazi odafigyeléssel szeressék.Csak hát….
rohannak a fiatalok…. habzsolják a szerelmet… nincs állandóság az életükben.
Nagyon jó, hogy megírtad ezt a románcot.
Szeretettel: Ágnes
Örülök Ágnes, hogy így gondolod. Csak hát… talán akiknek a leginkább szükségük lenne rá, hogy értsék, hogy mit ér egy igaz, nagy szerelem, azok el sem olvassák. Vagy talán fel sem fognák, annyira megváltozott a világ, hogy ez ma már inkább egy régimódi történetként hat.:(
Örülök a látogatásodnak. Köszönlek.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida! Nekem nagyon tetszett a történeted, nagyon romantikus kis sztori. 🙂 Bár régebben sosem olvastam el egy szerelmes témájú verset vagy prózát sem, nem is igazán az én stílusom, nem is ebben a témakörben alkotok (Bár van 1-2 írásom, amiben van szerelem) azért vannak pillanatok,amikor igenis jót tesz az ember lelkének egy-egy ilyen történet. Kicsit sokat ismételted a "szomorú" szót, de bagoly mondja, mert nekem is ez az egyik legnagyobb hibám. (Bár igyekszem azért kiküszöbölni.) 😀 Üdv: Kovács Katalin (Cathrin Smith)
Kedves Katalin!
Örülök, hogy tetszett a történet. Kizárólag szerelmi történetet, mint amilyen ez is, magam is ritkán írok, inkább a mindennapi életből merített témák foglalkoztatnak. Mint ahogyan Te is írod, hogy jól esett a lelkednek, az én lelkemnek is ugyanúgy jólesett megírni ezt a történetet.
Magam is igyekszem kiküszöbölni a szóismétléseket, több, kevesebb sikerrel.:)
Köszönöm a látogatást.
Üdv. Ida
Drága Ida!
Az ilyen újból találkozásokban van valami kikerülhetetlen, valami karmikus. Nem véletlenül történnek. Én szeretem olvasni a hasonlókat az emberi sorsokról.
Szeretettel olvastalak:
Ylen
Köszönöm, Ylen drága, hogy ezt is olvastad.
A nagy szerelmek, (ha ugyan még van olyan) megérdemelnek még egy esélyt. Én hiszek benne, még ha karmikus is. 🙂
Én meg megköszönöm szeretettel.
Ida