Péter rápillantott a karórájára. Tudta, hogy pontosan öt perc telt el, mióta
utoljára megnézte. Öt perc alatt szokta összegezni magában az aznap történteket. Három óra irodalom, három óra nyelvtan. A karácsonyi szünet előtt még feleltetett. Nyelvtanból a
hatodikosok nagyon gyengék. Velük röpdolgozatot íratott. Nem javította ki, csak
belelapozott. 32 év tanítás után ennyi elég is ahhoz, hogy megállapítsa, gyengén sikerültek.
Nem is várt csodát, csodát soha nem is várt. Mindig a következetesség, a didaktika
vezérelte. Ezen keretek között megtett mindent, amit pedagógusként megtehetett. Már nem emlékezett fel-felvillanó rajongásaira, amit főiskolás korában egy újonnan megismert költő, vers váltott ki belőle. Most mégis a főiskolás, a kollégiumi évek jutottak eszébe. Ugyanazt a komorságot érezte most is, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy anno tudta, a főiskolának vége lesz, tartalmas, új élet kezdődik, ez a mostani komorság viszont sosem
múlik már el. Egyedül érezte magát, otthontalannak.
A tanári szobában már csak négyen voltak, pedig még négy óra sem volt. Péter is
indulni készült. Nem haza, hanem a sarki kis kocsmába, mint minden nap.
-Viszlát Kollégák! Aztán holnap megint itt! Ne járjatok úgy, mint tavaly Búzásné,
aki nagy bevásárlást csinált, elfelejtette, hogy szombaton is dolgozni kell! Az utolsó
bedolgozandó szombatunk a téli szünet előtt.-
Kint megcsapta a hideg, hűvös szél, és egészen besötétedett már.
-"Este van, este van, kiki nyugalomba…" Ejh, ez a nyugalom! Nyugalom ez vagy
unalom? Üres, az biztos. De megtelik mindjárt, Éva asszony megtölti nekem a poharam.- Kis mosolyra húzta száját, nem kívánta a bort. Csak itta, nap, mint nap, néhány
pohárral. Egy pillanatra arra gondolt, hogy ma egyenesen hazamegy. Ezt gondolta mindennap, már több, mint két éve. Akkor kezdte elviselhetetlennek érezni az üres lakást. Nem inni akart, csak nem akart otthon lenni. Egyszerűen nem találta a helyét otthon. Szinte csak aludni járt haza.
Nem érte váratlanul a felesége halála. Rossz helyen volt a tumor. Nem lehetett
operálni. Fél évük maradt felkészülni, és egymásnak. Szép volt az utolsó nyaruk. Egy hónapot
töltöttek Bencénél, a fiuknál Németországban. Aztán két csodálatos hét Egyiptomban. Ősszel kezdődtek a fájdalmak. A morfium segített keveset, de a szervezete összeomlott egy hónap alatt. Legalább nem szenvedett sokat.
Hinni akarta, hogy az iskola, a munka leköti, eltereli a figyelmét az örökösen
mardosó gyászról, a hiányról. Igyekezett minél több órát adni, az adminisztrációt is
elnyújtotta, húzta az időt, amennyire csak tudta. De aztán belátta, hogy ott is egyedül van,
ott sincs otthon. Egyedül a gondolataival, a bánatával, mint egy légüres térben.
Fellélegzett, mikor kiléphetett a kapun. De otthon ugyanaz az egyedüllét és bánat várta.
A sarki kocsma az iskola és a lakása között, félúton volt. Aznap, amikor először
lépett be, inni akart. Kellemetlen veszekedése támadt az egyik szülővel. Higgadtan,
észérvekkel nem lehetett megoldani a vélt problémát. De nem szerette ezeket az érdemtelen vitákat, támadásokat! Belépett hát, hogy megiszik egy pohár forralt bort. Csendes kis egyszerű helyiség, tiszta. Néhány férfi iszogatott bent, többnyire egyedül. A pult mögött Éva állt. Magas, vékony negyvenes nő, arcán megkeményedtek a vonások, de a hangja kellemes, kedves. Sosem kezdeményez beszélgetést senkivel, és röviden válaszol.
Két éve már, hogy a szeme sarkából figyeli a nő rutinos mozdulatait. Nézi, amint
letörli a pultot, mossa a poharakat, tölti a rossz minőségű italokat. Rutinosan küldi el a
naponta felbukkanó "udvarlókat" is. Annyit tud róla csak, hogy egyedül él, a blúza alatt
kívánatosan domborodnak a mellei. Aztán rutinos az is- mikor a pultnál éppen nem áll senki, ő elszomorodó szemét a bejáratra függeszti, mintha várna valakit.
Péter elképzelte, amint egy kedves, meleg szobába megérkezik Évához egy üveg finom borral és apró ajándékkal, amit a feldíszített fenyőfa alá tesz.
Lassan kortyolgatva kiissza poharát, odalép a pulthoz. Mondani akar valamit. Éva
szomorú szemébe néz, és kér még egy pohár bort.
2 hozzászólás
Kedves Gyöngyi
Nagyon szép, de szomorú írás. Kívülállóként könnyű azt mondani, hogy beszélni kell róla, és nem csak leírni. Habár az is ad egy kis segítséget. Barátokat szerezni, minél többet.
Az élet sajnos nagyon rövid, kár szomorkodással elrontani. (Könnyű ezt mondani, mint már az elején jeleztem.)
Az írás tetszett, de a történet lehetett volna vidámabb. Persze karácsonykor az egyedül lévőknek, nem mindig az jut eszébe, hogy sorra vegye, milyen jókat nevettek azzal aki nincs már.
Így utólag és előre, kellemes ünnepeket.
Üdv: FJ.
Kedves Gyöngyi
Szeretem a tanáriból induló történeteket.Írásod érdekes .A mondanivalója illik a karácsonyhoz.
Boldog karácsonyt. Ági