Meg tudod-e mondani?

Egy kisfiúnak meghaltak a szülei.
Gyásza olyan mély volt, hogy teljesen bezárkózott, s ez elszigetelte őt a külvilágtól. Barátai nem voltak. A nevelőszülők, akik örökbefogadták, ellátták ugyan mindennel, de a kisfiú valahogy nem érezte úgy, hogy igazán szeretnék.
Egy este, miközben bánatában csendesen sírdogált, megjelent a szobájában egy csodaszép angyal. Arca nem tükrözött semmiféle érzelmet. Csak állt ott, és ezt az egy kérdést tette fel a kisfiúnak: – Meg tudod-e mondani, ki vagy?
A kisfiú eléggé megszeppent. Először nem tudta, mit feleljen, végül összeszedte magát, és ezt mondta: – Én egy árva fiú vagyok, akit nem szeret senki.
Az angyal arca rezzenéstelen maradt, a következő pillanatban pedig ahogy jött, úgy el is tűnt.
Teltek-múltak az évek, a kisfiú iskolába járt. Barátai még mindig nem voltak, s nevelőszüleivel sem javult a kapcsolata, de legalább a tanulásban örömét lelte.
Az angyal nem jött vissza, egészen addig, míg a fiú el nem kezdte az egyetemet. Az első szemeszter végén, egy kora reggel aztán megjelent a fiú kollégiumi szobájában. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor a fiú legutoljára látta. Arca most sem árult el érzelmeket, s ezúttal is csak ennyit kérdezett: – Meg tudod-e mondani, ki vagy?
A fiú a legutóbbi jelenés óta sokat gondolkozott a válaszon. Most úgy érezte (életében először), hogy jó helyen van – pontosan ott, ahol lennie kell. Barátokat ugyan az egyetemi szaktársai között sem talált, de legalább a tanulást, az érdekesebbnél érdekesebb tananyagokat élvezettel hallgatta az előadásokon, s nagyon szívesen áldozott a szabadidejéből is erre.
Ezt válaszolta hát: – Azt hiszem, egyetemi hallgató vagyok.
Az angyal arca ezúttal is kifejezéstelen maradt, s azonnal eltűnt, ahogy meghallotta a választ.
Telt-múlt az idő, a fiú elvégezte az egyetemet, felvették orvosnak egy neves kórházba, s úgy érezte, révbe ért az élete.
A kérdés azonban nem hagyta nyugodni: – Meg tudod-e mondani, ki vagy?
Legutóbb még egyetemi hallgatónak vallotta magát, de persze ez meg is változott, ráadásul magában sokszor feltette a kérdést: „És mi van azzal a sok emberrel, akik különböző okok miatt nem tudnak egyetemet vagy főiskolát végezni? Velük nem vagyok azonos?”
Nehéz volt erre válaszolnia, most mindenesetre abszolút úgy érezte, hogy ő ízig-vérig orvos. Amikor egyik délután (ezúttal a fürdőszobájában) megjelent újra az angyal (ugyanúgy kifejezéstelen arccal, mint legutóbb), határozottan azt felelte a kérdésére: – Orvos vagyok. Azt hiszem, azért történt minden, hogy erre rájöjjek.
Az angyal megint nem válaszolt, szó nélkül eltűnt.
A férfi (mert ekkor már azzá érett) elgondolkozott: „És mi van a cipészekkel, a pékekkel, asztalosokkal, gyári munkásokkal, kőművesekkel, mérnökökkel és egyéb foglalkozásúakkal? Velük nem vagyok azonos?”
Nem volt sok ideje ezen töprengeni az elkövetkezendő időszakban, mert minden szabadidejét gyakorlatilag lekötötte a munkája. Egy nap aztán megismerkedett egy ápolónővel a kórházból. Beszélgettek, összemelegedtek, egymásba szerettek. Ettől kezdve a férfi élete új értelmet nyert.
Miután összeházasodtak, az angyal egy szép napon ismét felkereste őt. Ugyanazt a kérdést tette fel, mint az első három alkalommal, és a férfi most minden eddiginél boldogabban, határozottabban felelte: – A feleségem szerető férje vagyok. Azért születtem, hogy az legyek egy életen át.
Az angyal megint nem válaszolt, csak eltűnt.
A férfi egy darabig nem foglalkozott az angyal kérdésével, ám a mézeshetek elmúltak, megint jött a munka, a szürke hétköznapok, s a kérdés valahogy megint előtérbe került: – Meg tudod-e mondani, ki vagy?
„Mert mi van azokkal” – kezdte az elmélkedést –„,akik egyedülállóak, s valamiért nem sorsuk párkapcsolatban élni? Velük nem vagyok azonos?”
Tovább kereste-kutatta hát, hogy ki is ő valójában. Egészen addig, amíg meg nem született az első gyermeke. Akkor megint úgy érezte, megtalálta élete értelmét, nem kell tovább keresnie. Amikor az angyal ismét feltette a megszokott kérdést, a férfi azonnal rávágta, hogy ő a gyermekének apja, és hogy azért él, hogy csemetéjéből igaz embert neveljen.
Az angyal megint eltűnt egyetlen szó nélkül.
Az évek egyre gyorsabban teltek.
Az angyal legközelebb akkor jött vissza, amikor a házaspár gyerekei (merthogy kettő is született) kirepültek a családi fészekből (és csak hébe-hóba látogattak haza), s házasságuk sem tündökölt már a régi fényében.
A férfi ekkorra teljesen elbizonytalanodott. Többé fogalma sem volt, hogy ki is ő. Az angyal kérdésére egyszerűen azt felelte, hogy ember, de csak azért, hogy mondjon valamit.
Akkor viszont mi van az állatokkal? Velük nem azonos?
A következő alkalommal élőlénynek titulálta magát. Akkor meg a tárgyakkal való azonossága kérdőjeleződött meg.
Valamiért úgy érezte, hogy mindennel és mindenkivel azonosnak kell lennie, de el nem tudta képzelni, ez hogyan lehetséges.
Az angyal persze egyik alkalommal sem segített, arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni, s mindig egyetlen szó nélkül tűnt el.
Elteltek közben az évek. A férfi megöregedett. A halálos ágyán feküdt, amikor az angyal ismét megjelent.
– Kérlek, hagyj! – kiáltotta panaszosan. – Elegem van a kérdésedből! Nem érdekel, hogy ki vagyok!
Amint ezt kimondta, a tehetetlen keserűség és csalódottság különös keveréke olyan erővel szakadt ki belőle, hogy hangosan zokogni kezdett. És abban a pillanatban olyan nagy erejű extázisos élményben volt része, amit semmi máshoz nem tudott hasonlítani. Ettől teljesen megkönnyebbült, s rámosolygott az angyalra, aki megtörve eddigi szokását, visszamosolygott rá.
– Meg tudod-e mondani, ki vagy? – kérdezte újra.
– Nem – válaszolt boldogan az öreg. – Éppen ezért végre pontosan tudom, hogy ki vagyok.
Az angyal mosolya még szélesebbre húzódott. Közelebb lépett az ágyhoz, hatalmas szárnyaival betakarta az öregembert, s átsegítette őt a mennyek országába.

***

Valakinek elég öt perc. Másnak egy egész élet szükséges. Sokaknak viszont sajnos egy egész élet sem elég.
(Pedig „csak” a keresés feladásáról van szó.)

Aki keres, talál. Aki nem keres, mindent megtalál.