Meggyóntam a bűneimet

Az utóbbi hetekben súlyos álmatlanságban — orvosi nyelven: insomniában — szenvedek. Lefekvéskor majd leragad a szemem az álmosságtól, mégis csak forgolódom az ágyban, mert nem jön álom a szememre. Ez a speciális szindróma egyre jobban a hatalmába kerít, ezért kénytelen vagyok az altatók és nyugtató csodaszerek birodalmába menekülni, hogy az alvási problémámat végleg megoldhassam. Kipróbáltam már az összes forgalomban lévő kanalas és tablettás (sőt, kaplettás!) gyógyszerek arzenálját, sajnos eredménytelenül. Megoldatlan problémámhoz tartozik, hogy az áhított éjszakai alvás helyett — körülbelül kilenc-tíz órai késéssel — csak másnap reggelre érkezik meg szivárványszínű álom, melyből legtöbbször a hippi szomszédom megkergült elektromos gitárjának a dobhártya-repesztő ritmusára ugrom ki az ágyból, a kora délutáni órákban. Ilyenkor — mint az akasztásra előkészített halálra ítélt — ernyedten, eltompultan hagyom ott a párnám gyengéd, simogató ölelését. Megerősíthetem a régi szakállas bölcsek tanácsát, melynek alapján minden rosszban van valami jó. Ez kiváltképpen az én esetemre vonatkozik. E kései álmot hozó terápiával, szerény számításom szerint, jelentős összeget spórolhatok meg az elmaradt reggeli étkezéseimen.

A reménytelennek tűnő helyzetben beszereztem több álmatlansággal foglalkozó irodalmi anyagot, antikváriumokból és magángyűjteményekből, visszamenőleg a Kr.e. XXVI. századi Huang-ti (Sárga császár) koráig, valamint a későbbi Ninive uralkodójának, (Kr.e. 668-627) Asszurbanipal idejéig. Széles körű tudományos munkámhoz, nagy protekcióval sikerült hozzájutni az utolsó szikh guru, Gobind Singh (1666-1708) hétpecsétes titokként őrzött, alvási előkészületekkel foglalkozó feljegyzéseihez. Bevallom, nem sok eredményt hozott nálam az ősi, jól bevált szisztéma. (Bizonyára a népes háremhölgyek hiánya miatt.)
Ezekkel az időrabló, sok évszázados kísérletekkel nem sokra jutottam, mert továbbra is naponta délután három-négy óráig húztam a lóbőrt.

Az egyik nap depressziós hangulatomban, elmeséltem a tragikus helyzetemet egy bigott, vallásos lakótársamnak, akivel gyakran találkozom annak ellenére, hogy huszonöt emelettel feljebb lakik felettünk. A figyelemmel kísért beszédem közben – elérzékenyülve, sűrűn keresztet vetve — javasolta, hogy amilyen gyorsan csak tudok, az Úr házába kell mennem feloldozásra. „Talán még nem késő!” – rebegte könnyes szemmel.
— Szűzanyám, most ne hagyj el! — igyekeztem felrázni az elfásult lelkemet, színlelt vallásos túlfűtöttséggel. Nem tagadom, kissé szkeptikusan fogadtam a lakótársam tanácsát, de mivel más alternatívám nem volt, alávetettem magam egy vallási alapon történő terápiának. A következő reggel, hosszas lelki előkészülődés után, gyerekes izgalommal léptem át az Úr házának küszöbét, hisz több évtizede, — megkeresztelkedésem óta szinte alig voltam templomban. A feszengő érzésem hamar tovaszállt, mert a hatalmas tölgyfa ajtón belépve már tudtam, hogyan kell viselkednem Isten házában. Az előtérbe érve, a rituális szertartás után, óvatosan elindultam a főoltár felé.

Lélekgyógyító, nyugalmat árasztó csend uralkodott a szent helyen. Körül volt véve az emberi értéket és méltóságot szublimáló szentek felbecsülhetetlen értékű művészi szobraival és a templom falaira festett nagyméretű bibliai jeleneteket ábrázoló freskókkal. A patinás ólomüveg ablakok mozaik alakjai, a kintről érkező napsugarak szikrázó fényét megtörve, varázslatos színben tündököltek. A hatalmas gótikus kupola alatt mindössze pár idősebb, fejkendős asszony imádkozott átszellemülten a kézzel faragott, vaskos mahagóni imapadokon. Lélegzetvisszafojtva — nehogy valakit megzavarjak — körbejártam a templomot, de sehol sem találtam a gyóntatásra kijelölt helyet. Szerencsére megláttam egy fekete csuhás szerzetest, ki éppen az oltáron lévő friss virágokat rendezgette nagy gonddal. Egyenesen felé tartottam.
— Atyám! — szólítottam meg szégyenlős kisfiúként, szememet a földre szegezve. — Elviselhetetlen gondjaim vannak… rettegek az éjszakáktól, mert… nem tudok elaludni. Ha lehet… gyónni szeretnék.
— Valószínű, hatalmába kerített a Sátán, vagy… talán valaki átka ül rajtad fiam!— hangzott a frappáns válasz.
— Atyám, gyónni szeretnék! — kérleltem ismét.
— Meglesz fiam. Jöjj velem, feloldozlak bűneid alól! Meglásd, megkönnyebbülsz, s újra nyugodtan tudsz majd aludni a mi Urunk segedelmével — sugárzott hangjából a segítőkészség.
Méltóságteljesen ment előttem s én alázatosan követtem. Elhaladtunk a szépen megmunkált, imaasztalok mellett a sekrestye felé, majd megálltunk egy életnagyságú Szűzanya szobornál. A szerzetes rám nézett, és a szemével jelzett a gyóntatófülke felé, hogy menjek be.

Félénken csuktam be magam mögött a vaskos ajtót, és letérdeltem a patinás, kopott bársonyú imazsámolyra. Isten szolgája egy másik ajtón jött be, és helyet foglalt velem szemben. A sűrű, ablakszerű farácson keresztül csak az arcának a körvonalait láthattam az imbolygó gyertyafényben, mely fülledt levegőt árasztott a gyenge szellőzésű helyiségben. Hosszú, kínos hallgatás után megtört a csend:
— Fiam, mondd el az imát, amit gyónás előtt kell tenni, hogy feloldozhassalak.
— Az imát… az imát? … az izét kell? … hogy majd ezentúl … Türelmesen várt a válaszra, majd amikor észrevette, hogy fogalmam sincs, miről van szó, és zavaromban meg sem tudok mukkanni, gyors tempóban elkántált egy rövid imát, majd közvetlen hangon szólt hozzám:
— Mesélj magadról fiam! Mondd el az életed a gyermekkorodtól, napjainkig.
— Igen, tiszteletes atyám.
A fesztelen modorától egy csapásra megszűnt a zavarom. Elkezdtem hatéves koromtól összerakni az életem mozaikkockáit, mivel zsenge gyermekkoromtól már jól emlékeztem a fontosabb dolgokra. Percek alatt végigfutottam, de frappáns módon atyám semmi hibát sem talált a féltve őrzött titkaimban. Igaz, kissé ódzkodva fogadta, hogy már hétéves koromban a pesti bérházunkban lakó korombeli lányoknak, Ripőcz Manyinak és Zamecsnik Mucinak sárgarépát dugdostam a lábuk közé. (Precíz anatómiai megfigyelésemmel megkeresve a legérzékenyebb pontjukat.) Rutinos munkámat addig nem hagytam abba, míg a nagy sikongatásokra a lakók nem szaladtak ki a függőfolyosókra az angyalföldi bérházból, hogy meggyőződjenek, ki volt a soros áldozatom.

A kamaszkoromat is nagy vonalakban ecsetelgettem, időnként részletesebben elidőztem a „halálos” szerelmeimnél és az intim kapcsolataimnál. Érdekes módon, gyóntatóatyám passzívan reagált a beszámolómra. Csupán egyszer billent ki a higgadtságából, amikor Nagycsücski Macáról beszéltem.
Precízen ecseteltem a csodálatos nőiességét. Elmeséltem, hogy pár hónapon keresztül milyen intenzív szexuális kiképzésben részesített egy időben a három évvel fiatalabb húgával, csupán azért, hogy a biológiaórán jobban megérthessem a férfi és a női nem közötti különbségeket. Amikor a felnőtt koromhoz értem, nagy csodálkozásomra azonnal megállított:
— Mondd fiam, te miért nem jársz templomba?
— Mert… mert… lehetek őszinte atyám? — kérdeztem félénken.
— Isten házában vagy fiam, itt csak annak kell lenned.
— Hát… azért, mert… az utóbbi pár évtizedben az volt a tendencia, hogy… előnyösebb volt annak… aki ateista nézetet vallott. Sajnos ebben a szellemben éltem le szürke életemet a mai napig — feleltem a megtért gyermek hívő büszkeségével.
— Szegény eltévedt gyermekem! Még jó, hogy időben rájöttél a mulasztásodra.
Mély megdöbbenésemre semmi rendkívüli dolgot nem talált a felnőtt koromban sem. Elmeséltem a nősülésem utáni időket, majd hosszabban időztem a válásom utáni problémáknál, mely hosszú évekre meghatározta a sorsomat. Vázoltam az újabb sikertelen házasságomat, kettétört életemet és újabb próbálkozásaimat. Álmélkodásomra, érzéktelen arckifejezéssel hallgatta végig a színes élettörténetemet, mintha nem is neki beszéltem volna, a gondolatai messzi, más világban jártak.

Belekezdtem a magyarországi legutolsó nyári vakációm történetébe. Úgy vettem észre, esetenként kisebb meglepetést keltettem, de semmi különös kérdésre nem kellett felelnem. Mikor atyám a legutolsó otthoni nyaram felől érdeklődött, hirtelen átváltozott, felélénkült az arca. A kezét parancsolóan felemelve jelezte, hogy álljak meg a történetemmel.
— D o m i n e . . . m e g v a n ! . . Itt van a kutya elásva! Akarom mondani… a Sátán itt kerített a hatalmába!
— Mondd fiam, mit csináltál a barátnőddel? — hangzott derült égből a villámcsapás.
— Hát… ööö … ugyanazt, amit a többiekkel. — válaszoltam diplomatikusan.
— Minden nap? — kaptam a csiklandós kérdést.
— Igen. Illetve … nemigen … akarom mondani…
— És mondd, miért nem?
Na, most ugrik a majom a vízbe! – rémültem meg az arrogáns kérdéstől.
— Álljon meg a menet! … Megvan! Innen kell a bűnt kitisztítani belőled! — fedezte fel Isten szorgalmas szolgája elégedetten a sötét gócot a lelkemben.
— Na, mi is történt azzal a barátnőddel?! — reccsent rám ismét parancsolóan.