Meghajlított ketrecek (2. folytatás)

2. folytatás

Két napja havazott. A gyönyörű hófehér takaró ellepte az egész várost, a környező hegyeket. Az elmúlt pár év szűken mérte a téli csapadékot és a legszentebb ünnepre a karácsonyra kezdett ráragadni a „fekete” jelző. Talán az idei más lesz, úgy néz ki az időjárás kegyes és megajándékozza az embereket a havas táj, szívet-lelket gyönyörködtető szépségével.
A készülődés az ünnepre szemmel látható volt. Nyüzsgött a város, égett a vásárlási lázban. A téren, a piacon, fenyőfaárusok kínálták a méregdrága karácsonyfának valót. Sátrakban, kis mozgó pavilonokban díszek, gömbök és megannyi bóvli ajándék várt gazdára. Fenyő- és sült gesztenyeillat keveredett a levegőben. Itt-ott már a szilveszteri petárdák is eldurrantak.
A hó lassan elállt, kisütött a nap. Szikrázott a város.

Kriszta két napig hiába várta Lászlót. Jóformán alig mert kimozdulni otthonról. Titkon remélte, hogy betoppan az ajtón. Órákig csak ült, bámult maga elé. Minden utcai zajra felugrott, az ablakhoz rohant, de hiába. László nem jelentkezett.
Egyedül a közeli kis boltba rohant el vásárolni, de ilyenkor kapura, ajtóra cetliket ragasztott: Azonnal jövök, várj meg.
Semmiképp nem akarta elszalasztani a találkozást Lászlóval.
Ahogy telt az idő, egyre jobban elhatalmasodott rajta a tudat, hiába várja a kedvest, nem fog jelentkezni. Tépelődött mit tegyen. Talán írni kellene neki, elmagyarázni a félreértést, megírni Gábor erőszakos viselkedését,- de nem érzett elég erőt hozzá. Hiszen hogy lehetne levélben megírni mindazt, amit érez iránta, megfogalmazni amit hiánya okoz.
-Meg kell őt keresnem-gondolta, miközben újra elkapta a sírást. Hanyatt vetette magát az ágyon, fejére húzta a párnát és percekig zokogott. Később erőt vett magán, kivánszorgott a fürdőszobába, hogy rendbe szedje külsejét. A tükörből egy megtört, a sírástól duzzadt szemű asszony nézett vissza rá.
-Borzalmasan nézel ki!- vetette oda gúnyosan a tükörnek.
-Ideje összeszedni magad, a kollegák nem fognak rád ismerni!
Nem szerette túlságosan kifesteni az arcát, de most minden női praktikát be kellett vetnie, hogy eltüntesse a sírás, az álmatlan éjszakák nyomait. Mikor végzett, magára kapta a kabátott és kilépett az udvarra. Az udvaron még háborítatlanul szikrázott az éjszaka lehullott hó. Mélyet lélegzett a friss levegőből és elindult a belváros felé. Útközben azon törte a fejét, milyen ajándékot vásárolhatna Lászlónak? Olyan keveset tudnak még egymásról! Mindketten magukba rejtették múltjukat, nem merték kockára tenni miatta az elképzelt szebb és közös jövőt.
Léptei akaratlanul felgyorsultak, amikor befordult a „boltos” negyedbe. Az emeletes házak elmaradtak. Elérte az óvárost. Régi kopott utcák, hozzáillő kopott házakkal. Nem járt még Lászlónál, de az utcanévre, a házszámra,- ahol az albérlet volt- emlékezett. A várost ismerte. Itt született, és az egyetemi évek megkezdéséig jóformán a városban töltötte ideje nagy részét.
Harmadéves hallgató volt, mikor szülei elváltak, édesapja vidékre költözött. Anyja egy év múlva meghalt. Tüdőrák végzett vele. Váratlanul, minden előzmény nélkül támadt rá. Mikor felfedezték, már késő volt. Áttétek alakultak ki, agyában is megjelent a daganat. Sokat, nagyon sokat szenvedett. Apja egy év múlva követte. A sors iróniája, hogy a nő,- aki miatt apja elhagyta őket- az okozta a halálát. Horvátországi nyaralásból jöttek haza. Fáradtak voltak, a kocsit a nő vezette és elaludt a volánnál. Egy betonhídnak rohantak, mindketten szörnyethaltak.
Kriszta fiatalon lett árva. Elvégezte az egyetemet és a helyi kórházban kapott állást. Mint annyi más alkalommal később is, a bánatát a munkával ellensúlyozta. Szerették a munkahelyén. A betegei tisztelték.
Gábor mellet úgy gondolta révbe ért, de a sors kiszámíthatatlan. Gábor elhagyta egy nő miatt, mint annak idején az apja az anyját.
Kezdhetett mindent előröl, és ő képes volt rá. De meddig lesz még ereje az újrakezdéshez?
Az utca közepén már megpillantotta a sárga épületet, a rozsdás düledező kerítést, a dróttal összekötözött nagy kaput. Olyan volt, mint ahogy László elbeszélte. A házszám is stimmelt.
A kis kapu sarkig nyitva.
-Szerencsém lesz, -gondolta és megállt a kiskapu előtt. A szívverése felgyorsult, arca kipirosodott. Baloldalt, a rogyadozó téglaoszlopon észrevette a csengőt. Becsengetett. Semmi mozgás. Újra megnyomta a gombot, de most hosszabban.
-Megyek már!-hallotta egy nő érces hangját.
Egy hozzá hasonló korú ápolatlan nő lépett ki egy bordó pongyolában. A vállán, kopott műszőrme kabát. Lábán egy letaposott sarkú, lyukas posztócipő. Elindult a lépcsőn és menetközben modortalanul kiáltott Krisztára: – Mit akar? Kit Keres?
-Elnézést, nem tudom jó helyen járok? Forgács Lászlóval szeretnék beszélni.
-Azt én is szeretném! Miért keresi?
-Magánügyben szeretnék vele beszélni. Nincs itthon?
-Nincs, és fogalmam sincs, hol lehet. Három napja vagyok itt, de még éjszakára sem jött haza. Ha a héten sem jelentkezik, ki lesz pakolva az utcára a cucca. Apám végleg hozzánk költözik, és a lakást eladjuk. Már vevő is van, elszállítjuk apám holmiját, és jövet a vevő. Ki kellene a fiatalúr szobáját is pakolni, de nem akar előkerülni. Maga a hozzátartozója?
-I…igen.-válaszolta Kriszta megilletődve.
-Akkor keresse meg, mert a szerződést úgy kötöttük bármikor kitehetjük, ha a lakásra szükség van…de azt se bánom, ha elviszi a holmiját.
-Rendben, meg fogom keresni-válaszolta, és észre sem vette, hogy megfordul és köszönés nélkül elindul vissza a belváros felé.
-Három napja?-Hiszen akkor haza sem jött azóta. Hol lehet?-nyilalt bele a kérdés és valami rossz érzése támadt. Ösztönei azt súgták, valami nagy baj történhetett, de fogalma sem volt, hogy mi.
Hol keresse? Mit tegyen? Teljesen tanácstalan volt. Most döbbent rá, keveset tud róla. Kik a barátai, hol élnek a szülei, testvérei? Talán hozzájuk ment-gondolta- de a kisördög megszólalt benne: Nem mehetett haza, az ember nem indul el több napra egy szál ruhában, hiszen a nő azt mondta, három napja nem járt az albérletben.
Újra a sírás fojtogatta, de erőt vett magán.
-Meg kell találnom, bármi áron!

Abban tisztában volt, hogy a rendőrséghez hiába fordulna. Azért, mert valaki három napig nem jelenik meg az albérletben, még körözést nem adnak ki ellene. Megfordult a fejében minden képtelenség, de a kép sehogyan nem állt össze. Bár tisztában volt László idegállapotával, azt nem képzelte, hogy öngyilkosságot követhetett el. Nem tudta mit csináljon. Egyet tudott, most nem akart hazamenni. Az ajándékról elfelejtkezett, de ez most számára nem is volt fontos. Ő csak megtalálni szeretné bármi áron. Egyetlen embert ismert, akitől tudta, tanácsot kérhet. Akinek kiöntheti szívét, lelkét és ez első főnöke Gusztáv bácsi. Szerette és tisztelte az öreget, aki praktizálásának első éveiben is egyenrangú társként kezelte az idősebb kollégákkal. Azt, hogy gyorsan be tudott illeszkedni a kórház légkörébe, kizárólag őneki köszönheti. Mióta a jó öreg Gusztáv nyugdíjba ment, keveset találkoztak, de iránta érzett tisztelete semmit sem változott.
Talán ő segíthet-gondolta Kriszta, és előkotorta a telefont. Szerencsére otthon találta, az öreg kedves, mély baritonja dörmögött a vonal másik végén.
-Nocsak, nem felejtettük el az öreg Gusztávot? Gyere kislány, várlak!
_Tíz perc, és ott vagyok-válaszolta Kriszta és most először érzett egy kis megkönnyebbülést.

A lift, mintha szándékosan lassan menne, legalább is úgy érezte.Kigyúladt a hetedik emeletet jelző szám, kattanva megállt a lift.
A bejárati ajtó félig nyitva. Belépett, becsukta. Megszólalt az ismerős dörmögő hang:
Bújj beljebb kislány,ülj le a szobába. Azonnal megyek, csak ebben a pillanatban jött le a kávé. A járást remélem még ismered?
Ledobta kabátját, lehúzta csizmáját és leült. Lábai a hidegben megdermedtek, arcát kicsípta a decemberi szél. Jól esett a meleg, és jól esett az öreg megnyugtató közelsége. Gusztáv ahogy meglátta, kezébe nyomta a kávét.
-Idd meg, és öntök egy kis konyakot is. Jót fopg tenni, látom teljesen átfáztál. Mesélj, mi újság?
Kriszta kiöntötte a lelkét.Elmesélte megismerkedésüket, az együtt töltött szép napokat, László problémáit, az utolsó nap kegyetlen perceit, a tehetetlenséget, amit most érez.
-Segíts Gusztáv bácsi! Fogalmam sincs, mit kezdjek nélküle.

-Ne sírj kislány, nem olyan tragikus a helyzet. Nem ismerem Lászlódat, de bízom benne, fogunk mi még együtt vacsorázni hármasban. Ha kiderül róla, hogy még sakkozni is tud, és legközelebb eltűnik, nálam fogod megtalálni.-mondta mosolyogva, és letörölte tömzsi ujjaival Kriszta eleredt könnyeit.
-Az a lényeg, nyugodj meg.maj kiokoskodom, mit tehetünk. Azért viszont haragszom, hogy nem fordultál hozzám, mikor a barátodnak elhelyezkedési gondjai voltak. Biztos vagyok benne, találunk majd erre is megoldást. Most szépen ledőlsz az ágyra és megpróbálsz aludni egy kicsit. Készítek majd valami harapnivalót, de közben eleresztek egy pár telefont, hátha sikerül előkerítenem Lászlódat.
Gusztáv töltött Krisztának egy konyakot. –Ezt még meg kell innod!-mondta és kivonult a konyhába.
Kriszta nem szokott inni, de most érezte szüksége van rá. Egy szuszra kiürítette a poharat. Kellemes bizsergés járta át a testét. Bízott az öregben, tudta, mindent megtesz, hogy Lászlót előkerítse. Szemei lassan lecsukódtak. Pillanatok alatt elaludt.

(folytatás következik hamarosan)