Két parasztember kapaszkodik a hegyi ösvényen.
Egyszerű szántóvetők, az egyik fiatalabb, a másik idősebb, az egyik magasabb, a másik testesebb, rongyos ruhában mindkettő.
Jutavászonból tekert ormótlan bocskoraikban, nehézkes mozdulatokkal másznak felfelé, zihálva, nyögve. Kerülgetik az útjukba kerülő kőkoloncokat, s másznak, csak másznak, egyre magasabbra. Alig kelt a nap, amikor elindultak, hogy délre feljussanak Esperanza atya barlangjához.
Hitükben akarnak megerősödni.
Esperanza atya vándorló szerzetesként érkezett a faluba.
Szakadozott, durván szőtt gyapjúból készült csuhája avas szagot árasztott, fogatlan szája be nem állt. Prédikált naphosszat.
Arról beszélt, hogy a hit csodákra képes. A falu etette, itatta, hallgatta.
A parasztok tompa aggyal, üveges szemekkel bámulták, és az atya csak mondta, és mondta.
Vajon tudnánk-e ma, ki volt Mózes, ha nem elég erős a hite?
Vajon ki emlékezne közületek Jónásra, ha nem inti meg az Úr, hogy hite megerősödjék?
Vége nélkül sorolta a példákat arról, hogy a hit ereje képes legyőzni bármit.
Néhány nap elteltével Tasso, a falu elöljárója megunta a dolgot és elkapta a prézsmitáló vándorszerzetes csuhájának ujját, aztán elrángatta a falu széléig.
Ameddig szemük ellátott, a vörös föld kiégett, megrepedezett, kőkeményre aszalódott a nap könyörtelen izzásában.
Tasso körbe mutatott:
– Tessék! Szerinted mekkora hit kellene ahhoz, hogy essen végre? A hit, táplál majd bennünket, atyám? Vagy erős hittel éhen halunk a télen?
Az atya lerázta magáról az elöljáró sonkamarkát, és visszaloholt a falu közepére.
– Majd én megmutatom nektek, kishitűek! Hitetlenek! Férgek!
Iszákjába tömött egy marék búzát és elindult, fel a hegyekbe.
A búzát egy sziklaplatóra szórta és fogadalmat tett: addig nem vesz magához szilárd táplálékot, amíg az a búza termőre nem fordul.
A két paraszt felért végre Esperanza atya barlangjához. Megálltak és nézték a barlang előtt a rönköt, ahol az atya rendesen ülni szokott.
– Menjünk be. – mondta az idősebb.
– Menjünk. – hagyta rá a fiatalabb.
Beléptek a dohos barlangba. A szerzetes ott feküdt a hűvös sziklafal mellett.
A két férfi nézte egy darabig.
– Ez éhen halt. – mondta a fiatalabb.
– Alighanem. – válaszolta az idősebb.
Ittak, aztán elindultak, vissza a faluba. Ásó nélkül a sziklás földbe nem tudtak sírt kaparni.
A fiatalabb, pár lépés után megállt, visszanézett.
– Most akkor nincs isten? – kérdezte.
Az idősebb köpött, megvakarta a feje búbját, töprengett.
Megvonta a vállát, és elindult a falu felé.
A fiatalabb még nézett a barlang felé egy ideig, majd ő is vállat vont, és elindult társa után.
Molnár Péter
7 hozzászólás
Ölellek Péter:)
Viszontölelés, Klári. :o)))
Olyanról is olvastam már, hogy hívő fiatalok Jézus példája nyomán a viharos tengeren akartak járni, de belefulladtak. Valahol meg kellene húzni a határt a hit és az elvakultság között. Tetszik a novellád.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm.
És – bár így nem kezdünk mondatot -, valóban. Hit, elvakult hit, fanatizmus.
Azonos tőről fakadó három hajtás.
"A hit csodákra képes" -ez egy közmondás. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy leugrik pl a 10. emeletről, Istenhez fohászkodva: Uram, add meg, hogy szárnyam nőljön, és ne zúzzam magam halálra, -hogy valóban szárnya fog nőni zuhanás közben. De gondolkodó ember azt se gondolhatja komolyan, hogy ez a legdöntőbb érv, a végső csapás az istenhitre. Kicsit didaktikus így megközelíteni. Az egész kérdéskör ennél lényegesen bonyolultabb. Az írás egyébként jól van felépítve és hatásosan félrevezető.
Szia: én
Kedves Péter!
Én nem boncolgatom a történetedet, de szeretném megkérdezni a címmel kapcsolatban:
Ettől, amit leírtál: meginog a hit? Kié inog meg? Ahhoz azonban jóval tartalmsabb, meggyőzőbb anyagot kellene föltenned.
Az írásod szerintem is jó lenne, de például nekem akkor sem tetszene, ha a meginogók táborába tartoznék. Viszont nagyon is egyetértek Bödön záró mondatával.
Üdvözlettel: Kata
Sziasztok!
Szerintem, egész jó gondolatindító írás – de nem több.
A címmel kapcsolatban nekem is vannak kételyeim. Kié ingott meg? Esperanza atyáé nem. A két parasztemberé – és a falué – amúgy sem túl masszív.
A hit, mint fogalom, pedig ettől – és nagy általában, semmitől – még nem fog változni. Amíg az ember létezik, addig valamiben mindig hinni fog. Legfeljebb a miben változik.
Üdv: István