Meglepetés

– Irgalmas Isten, mi lehet a gyerökkel? Tennapra ígérte hogy gyön, oszt ma sincs hír felüle.
– Jaj, mama, ne csinálja itt a fesztivált! – de azért Margit is aggódott egy picit. Két éve nem látta Zsoltit, mióta elment az egyetemre, csak a levelek jöttek – no azok se túl gyakran – igaz, New Orleans nincs a világ végén, de azért nagyon messze van. Most meg egyszerre azt írta, hogy hazajön egy egész hónapra. Meg azt is, hogy ajándékot hoz, nem írja meg, hogy mi, mert meglepetés. Hát hiszen éppen elég nagy ajándék, hogy hazajön, nem kell annál nagyobb meglepetés. Csak jönne már! Annyi mindent hallani, repülők lezuhannak, karambolok az utakon, nem csoda, ha az ember lánya ideges ilyenkor. No, a Bodri milyen bolondul ugat, talán csak nem jött valaki? Kinézett a tornácról, de csak egy srác állt a kapuban piros siltes sapkában, vállig érő szőke hajjal, valami csomaggal a karján. A lábánál meg egy utazótáska!
– Szentséges Szűzanyám, ez Zsolti! Már röpült is felé, a kopott bőrpapucsok csattogtak a betonlépcsőn – Isten hozott, édes fiam – hogy aztán döbbenten torpanjon meg egy lépésre a vendégtől. A karján a csomag… egy kisbaba! A vér mind a szívébe tódult, szinte fulladozott tőle. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a fiú megelőzte.
– Ez itt Kéti, a lányom. Az anyja meghalt szülés közben. Én nevelem.
Az idő mintha fennakadt volna a valóság ágas-bogas fáján. Semmi sem mozdult. Senki se szólt. Zsolti nézte a két szeretett asszonyt, anyját és nagyanyját, és pontosan tudta, kinek szól a fagyos, dermedt csend. Az ő anyja, aki olyan rátarti a származására, hogy ha cigány Erzsók szembejön az utcán, inkább átmegy a túloldalra, nehogy fogadni kelljen a köszönését. A nagymama, aki a városban a kínai boltnak a kirakatánál se áll meg, mert az „nem röndös fehér embör bótja”. A lányára nézett, a gyönyörű csokoládébarna afrikai arcocskájára, a világító mosolyú égszínkék szemeire. Érted megharcolok az egész világgal, kicsim.
– Mit szólnak az emberek? – az anya végre szóhoz jutott, rekedten törtek elő torkából a szavak. – Szájára vesz bennünket a falu!
A fiú komolyan bólintott. – Az bizony fontos, mit szólnak mások. Ámbár engem túlontúl sose izgatott, mit gondol a bolond Fáni, meg ha jól emlékszem, idesanyám se volt iránta túl nagy respektussal… Margit elvörösödött kicsit, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán újra becsukta. Mit mondhatna? Jól felvágták a kölyök nyelvét odakint Amerikában, az biztos. Anyjára nézett, aki félig hitetlen, félig haragos tekintettel bámulta a gyereket.
– Milyen szép kislány! A bőre mint a tejcsokoládé, és azok a hatalmas, világoskék szemek! Zsolti szemei. Anya szemei. A Müller ősöké. Vajon mire gondol most az öregasszony?
Kati mama fejében furcsa dolgok kavarogtak. Hetven év minden emléke, beidegződése, a neveltetése, a család szentsége és az idegengyűlölet vívták egymással harcukat benne. Az apja szigorú hangja, ahogy mesélt neki az ősökről, a származásáról, a büszkeségről.
– Mi különbek vagyunk másoknál, mi született nemesek vagyunk! A hideg megvetés a szemében a síron túlról is kísérti. Klára néni, akit kitagadtak és elzavartak a háztól, mert belehabarodott egy olasz fiúba.
– Ebbe a házba digó be nem teszi a lábát! – ezt nagyapa mondta, akinek az arca már elmosódott az idő ködében, de Klára néni sírását most is tisztán hallja. Gergely bácsi, aki úgy vágta földhöz a családi bibliát, hogy csak úgy repültek szerteszét a megsárgult lapok, s a küszöbről sziszegte vissza, hogy legyenek boldogok a származásukkal, mert egyebük úgysincs, amitől boldogok lehetnének. Meg nagyapa keserű, sebzett pillantása a halálos ágyán, ahogy azt suttogta: mondjátok meg Gergőnek… de hogy mit, azt már sohase tudták meg, elvitte magával a halál hűvös, fekete szele. Talán meg akart neki bocsájtani? És vajon Gergely bácsi megbocsátott-e nekik valaha?
De mindenekfölött egy mondat csengett a fülében hangosan és tisztán Gábor atya vasárnapi prédikációjából: „Ha majd megpróbál benneteket az Úr, vigyázzatok, nehogy könnyűnek találtassatok”. Fogalma sem volt, miért pont ez jutott az eszébe, jó hosszú prédikáció volt, kicsit el is szundított a végére, pedig nem akart, de hát öreg fej könnyen lekoppan.
– Ó, szűzmáriám, hát ilyen az, mikor az Úr megpróbálja az ő híveit? – Micsoda gyönyörű gyermek! Egy kis ördögfióka. És mosolyog rám. Felém nyújtja a pici karját. Mintha mondana is valamit. Vajon milyen nyelven beszél? Vén bolond vagy, Kata, hát babanyelven. Ekkorka csöppségek még nem beszélnek. Majd megtanítjuk beszélni. Magyarul. A mi lányunk. Hozzánk tartozik. A bolond Fánit meg úgy kirúgom, ha szólni mer… már éppen ideje.
– Na gyere, te kis csokikata! Gyere a nagymamához!

Fortune Brana