Megszálltuk Szlovákiát?

(2005-ben megjelent a Boldog Jövőnk Alapítványa által kiadott Irodalmi Antológiában.)
**
S hogy miért mondom ezt? – mindjárt érthető lesz, ha elolvassák írásomat. Kolléganőm családi körülményei miatt hirtelen elment tőlünk, ezért új munkaerőt alkalmaztunk. Éva került mellém az irodába, akit főnököm ajánlott hozzánk (kedves, nyugodt természetű asszony jó irodai gyakorlattal). Már ismertük egymást, sorstársak voltunk, ő is egyedül nevelte lányát és fiát. Hamar barátságba kerültünk, gyakran találkoztunk munkaidőn túl is nála, vagy minálunk.

Kolléganőm megismerkedett egy „hazánktól idegenbe szakadt” férfivel, aki Belgiumból rokonai látogatására érkezett Magyarországra, éppen a szomszéd házba. Kedves és csinos kolléganőm tetszett neki, folyton a nyomában járt. Egy Ford Mikro-busszal közlekedett, úgy hajtott vele, mint a szélvész. Néhányszor meghívott bennünket szórakozni. Voltunk Vácon, Deákváron egy éjszakai bárban, meg máshol is.

1968. augusztus 20-a emlékezetes maradt számomra, de biztos vagyok benne, hogy ő sem felejti el.
Közel negyven éve történt, hogy szórakozni indultunk ünnep előtti szombat délután. Nem gondoltunk arra, hogy hamarosan történelmi eseménynek leszünk résztvevői.

Vili meghívott bennünket, menjünk vele Salgótarjánba, az új toronyház éttermébe, vacsorázni. Elfogadtuk a meghívást, jól éreztük magunkat, beszélgettünk, még táncoltunk is a földszinti nagyteremben. Lehetett már este 11 óra, amikor hazafelé készülődtünk. Szécsényt elhagyva, két határőr állította le az autót, – igazoltattak mindnyájunkat.

– Kérem, forduljanak vissza, ezen az úton nem mehetnek tovább. Évával a hátsó ülésen összenéztünk. Talán Vili papírjaival lehet valami baj, – mivel külföldi állampolgár? Nem értettük.
– Miért nem mehetünk haza? – kérdeztük egyszerre.
– Az utat lezárták! – közölték röviden.
– Gyerekeim otthon várnak; haza kell mennem, megijednek, ha nem megyek haza – sóhajtottam.
– Sajnos, nem mondhatok többet – válaszolta. Hiába könyörögtünk. Azt sem ajánlotta, hogy az hogy az Ipoly-menti gyalogúton próbálkozzunk hazajutni.

Végképp’ nem értettük, – annyira különösnek találtuk az egészet. De mit tehettünk volna, visszafordultunk. Vili, a Belga (magunk között így hívtuk) említette, hogy rokonai élnek Szécsényben, szállást kérhet tőlük éjszakára. Arra gondoltunk, hogy onnan hazatelefonálunk, ne izguljanak miattunk.
Visszafordult a kocsival és bekopogunk, már éjfél is elmúlt, álmukból vertük föl a családot, nem biztos, hogy örültek váratlan látogatásnak! Azért szállást kaptunk. Szerettük volna az otthoniakat tájékoztatni, hol vagyunk, de a telefonjuk süket volt. Miért? Ki tudja? Most már igazán nem értettük a helyzetet, szállásadóink sem tudtak bővebb felvilágosítással szolgálni, este még jó volt a készülék.

Reggel korán keltünk Évával. Gondoltuk, ha nem lehet autóval közlekedni, Vili ráér, de mi kimegyünk a vasútállomásra, és vonattal megyünk haza. Már elmúlt nyolc óra, az irodában kellene lennünk. Az állomáson nagy körülményesen sikerült telefonvonalat kapni. Még ez is – gondoltuk. Könyörgésünkre azonban kivételesen kapcsolták a balassagyarmati Városházát. Főnökünkkel beszéltem.

– Katika! Hol vannak? Megijesztettek, amiért nem találtuk reggel az irodában!
– Mi is megijedtünk, amikor éjféltájban Salgótarjánból hazafelé jövet Szécsény után lezárták az útvonalat, nem tudtunk hazamenni. – Elmondtam, hogy jártunk. Tőle tudtuk meg, mi történt: „Bevonultunk Szlovákiába” – közölte némi humorral, – katonai járműveknek tartják fenn az útvonalat!
– Micsoda? – Ezt hallva, majd’ leültem a meglepetéstől.

Kértem, szóljanak haza telefonon, mert a gyerekek biztosan aggódnak miattam. Balassagyarmatra érve az állomásról egyenesen hazamentem. Gyermekeim nyáron otthon töltötték a vakációjukat – nagy ovációval fogadtak. Megkapták az üzenetet, hogy nemsokára megérkezünk vonattal, ezért megnyugodtak. Este ők sem tudták elképzelni, miért nem mentem haza. Nekik is feltűntek az elmúlt éjjel a katonai menetoszlopok, – ki akartak menni, megnézni a tankokat a 22-es fő-útra, – ami közel van a lakásunkhoz.

Kollégámnak, H. Bélának rokonai élnek Szlovákiában, közel a határhoz. Később elmesélte nekünk, hogy egyik látogatása idején félig tréfásan, félig komolyan azzal fogadták őt: „megszálltatok” bennünket!

Éva kolléganőm ismeretsége a „Belgával” – végül rosszul végződött. Ugyanis Vilinek vissza kellett utaznia Belgiumba. Éva viszont nagyon megtetszett neki, meghívta, menjen ki vele, nézze meg, milyen helyen lakik. Ő viszont sokat rágódott rajta, elfogadja-e a meghívást két hónapi ismeretség után, végül beleegyezett. Arra gondolt, jót tesz egy kis kikapcsolódás, világot látni, úgyis hamar visszajön. Szabadságot kért, kiváltotta útlevelét (akkortájt az sem volt könnyű feladat).

Telt-múlt az idő, csak akkor kaptam tőle egy képeslapot, amikor már itthon kellett volna lennie. Kusza írással néhány sort írt, látszott, hogy sietve vetette papírra. (Ezen is csodálkoztam, mivel egyébként szép kézírással szokott írni.) A szöveg sem tetszett nekem. Úgy vettem észre, mintha valamit még akart volna közölni, de nem merte leírni. Nemsokára beigazolódott aggodalmam.

A hivatalban fölkeresett egy rendőrtiszt, érdeklődött kolléganőm iránt.
– Lejárt a vízuma – közölte. Megkérdezte, mit tudok róla, küldött-e értesítést a munkahelyére? Azt is kérdezte tőlem, szándékában állt-e disszidálni? Kérem, mondja meg, ha tudott róla, mert ilyenkor arra lehet következtetni.
Abban az időben nagyon figyelték (s nagy bűnnek számított, ha valaki külföldre távozott és elfelejtett visszajönni!

Kaptam az alkalmon, közöltem vele aggodalmamat. Megmutattam a képeslapot, amelynek utolsó mondata most világosodott meg előttem! Azt viszont nyugodtan állítottam, hogy nem állt szándékában külföldön maradni, hiszen középiskolás lányával él együtt, akit nem hagyna itthon szó nélkül, s az a gyanúm, hogy féltékeny udvarlója nem engedi hazajönni!

Nem kellett sokáig várnunk, amikor megtudtam, mi történt valójában. Rövid üzenetet kaptam tőle, hogy szökve menekült haza. Fél, hogy majd keresi a Belga, ezért egyenesen Esztergomba utazott egy barátnőjéhez. Arra kért, ha megjelenne nálam, ne áruljam el, hol van, tagadjam le azt is, hogy hazajött.

Néhány nap múlva hajnalban csöngetésre ébredek. Kinézek az ablak kémlelőjén, – Vili köszönt rám. Látszott rajta, hogy nagyon ideges. Azonnal Éva után érdeklődött.
– Nincs nálatok? – se őt, sem a lányát nem találtam otthon. Igazán tudni akarom, mi van vele, hol van? – nagyon fontos nekem!
– Sajnálom Vili! – igyekeztem meggyőzni. – Nincs nálunk, arról se tudok, hazajött-e. Együtt utaztatok el, – én attól az időtől nem is láttam. (S ezt nyugodtan mondhattam, mert így igaz.)

Továbbfaggatott. – Beszélt nekem egy barátnőjéről, aki Esztergomban lakik. – Meg tudnád adni a címét?
Nem volt nehéz válaszolnom, mivel azt én se tudtam. Feldúltan távozott, biztos voltam benne, hogy utána megy.

Egy hét múlva telefonon hívott Éva. Valóban megjelent Esztergomban, de barátnője letagadta, hogy valamit is tudna róla. Hosszú vitájuk támadt a lakás bejáratánál, miközben Éva rettegett, nehogy berontson a szobába, ahová hirtelen behúzódott. Ezt követően hívott telefonon, s közölte, hogy beszélnie akar velem. Javasolta: félúton, a váci rév túloldalán, a Pokolcsárdában találkozzunk.

A megbeszélt időben érkeztem, Éva a lányával várt rám sötét napszemüvegben, a tikkasztó nyárestén – fején vékony selyemsállal. Örömmel üdvözöltük egymást, de megijedtem, mikor megláttam közelről. Az álca ellenére még mindig jól kivehető kék foltok éktelenkedtek bájos arcán. Aztán a terített asztal mellett, miközben finom vacsorát rendeltünk, – elmesélte rémtörténetét. A kellemes nyári estén egy vakációzó egyetemista pincérkedett, aki udvariasan leste minden kívánságunkat. A finom étel után pezsgőt bontottunk a viszontlátást- és „szerencsés” visszatérését megünnepelni.

Röviden vázolva az eseményeket, elmondta, hogy hamar kisült gavallérja beteges féltékenysége. Bárhová mentek, árgus szemmel figyelte minden lépését, mozdulatát. Ha üzletbe mentek étterembe, vagy séta közben, szinte remegett, ha bárhová nézett. Lassan szinte már nem mert senkire ránézni, különben jelenetet rendezett. Hazaérve gorombán bánt vele, megverte, s annak nyomai látszanak rajta most is. Ha elment valahová, bezárta őt. Nem engedte hazajönni, leveleit cenzúrázta, azért nem tudta velem közölni, milyen bajba keveredett. A követségre együtt mentek, ott se tudott segítséget kérni. Félt tőle.

Végül meg kellett szöknie. Egy alkalommal aztán, amikor Vili elment otthonról, átmászott a magas kőkerítésen, ami körülvette udvarlója birodalmát, majd fölkereste az elég távol lakó – egyetlen szomszédot, aki sejtette, milyen helyzetben lehet. Ő segített neki, hogy megszabaduljon „kedves” vendéglátójától.

– Így végződött a kellemesnek ígérkező nyári vakációm – mondta Éva – kész krimi az egész külföldi utazásom! Ezért döntöttem úgy, hogy lányommal együtt végleg Esztergomban maradok.
Ott vállalt állást. Sajnáltam, hogy meg kellett válnom tőle, akivel megértettük egymást a hivatalban, akihez szoros barátság fűzött, s ezután már a nagy távolság miatt csak ritkán látogathattuk egymást.
Arról a bizonyos történelmi augusztus 20-áról mindig eszembe jut barátnőm rémtörténete.

**