Megy a mesélés, mint a kockavetés

– Apa, mesélj nekem esti mesét! – szalad a kislány a fotelében olvasgató édesapához.
– Majd anya mesél neked, rendben? – hárít a pihenni vágyó.
– De én azt szeretném, hogy te mesélj! – Olyan kétségbeesetten mondja, hogy az apa nem tud ellenállni.
– Hát jól van. És melyik könyvedből olvassak? – kérdezi, miközben a gyerekszoba felé sétálnak.
– Egyikből se! – ugrándozik izgatottan a gyerek. – Te találj ki egyet!
– Én nem tudok…
– De, de, tudsz!
– Rendben. Megpróbálom. – Az apa torkot köszörül, megigazítja az ingét, letörölgeti a szemüvegét – kétszer, betakargatja a kislányt, eligazgatja körülötte, hogy egyetlen ránc se legyen a fekvőhelyen, majd belekezd. – Egyszer volt, hol meg nem…
– …hol nem volt! – javít a kislány.
– …valamilyen óceánon túl…
– Óperenciás tengeren is túl!
– …élt egy csirke.
– Csirke? – fitymál a gyermek.
– Az. Netán a kis hölgynek problémái vannak a baromfikkal? – kérdezi az apuka felháborodva.
– Nincsenek, de nem mesehősnek valók.
– Már miért nem? Egy csomó madaras mese van! Például A csúf kisliba…
– A rút kiskacsa!
– …Nils Holgerstein…
– Holgersson!
– …vagy az a Matyi gyerek.
– Lúdas Matyi?
– Az. Na, hiszen mindet ismered. Tele vannak háztáji és nem háztáji baromfikkal. Egy szavad se lehet!
A kislány csak legyint. Ezt a csatát elvesztette.
– Akkor mondom tovább. Tehát ezt a csirkét úgy hívták, hogy Csécsé.
– Csécsé? Ez nem is név. Semmi értelme.
– Igenis van értelme! – sértődik meg a mesélő. – A Csécsé annyi, mit Csúnya Csirke, csak rövidítve.
– Csúnya volt?
– Nem. Ellenkezőleg. Gyönyörű volt.
– Ezt most nem értem – komorodik el a kislány.
– Azért hívták így, mert az udvarban, ahol élt, mindenki irigyelte a szépségét. Nem olyan béna színei voltak, mint a többieknek, neki minden tolla más színben pompázott. Ha pedig rásütött a nap, még csillogott is. A szárnyai hatalmasak voltak, ha kitárta őket. És ez bökte a többiek csőrét a legjobban. Ugyanis azok a szárnyak nem csak dísznek voltak, azokkal repülni is lehetett.
– A csirkék nem is tudnak repülni!
– De ő tudott! Csak ritkán repült, titokban, hogy mások ne lássák. Aztán egy napon nem ment haza többé. Elhatározta, végre megkeresi magának a boldogságot. Nem tudta merre tart, csak repült előre és nagyon jól érezte magát. Senki sem gúnyolta, nem súgtak össze a háta mögött, nem néztek rá megvetéssel, mert itt nem volt senki… Teljesen egyedül volt… Elkomorult. Hisz egyedül lenni sem jobb. Szeretett volna egy saját udvart, vagy fészket, ahol a kiscsibéit nevelheti. Találnia kellett egy társat. De hol találhat olyat, mint ő, vagy olyat, aki elfogadja a szépségét? A gondolataiból hangos szárnycsattogás zavarta fel. Hátranézett, és azt kellett látnia, hogy egy hatalmas sasmadár üldözi, ádáz képpel. Pánikba esett. Hisz még nem talált rá a boldogságra, még nem halhat meg!
– De ugye nem esett baja!? – kérdezi az ijedt hallgatóság a takaró alól.
– Csitt, mesélek! Az évszázad legnagyobb üldözése vette kezdetét! – mesélés közben kitárt karjaival körbe-körbe futkos a szobában. – Olyan gyorsan repültek, mint a szél. Fel, le, jobbra aztán balra, S alakban, O alakban, Y-ban, J-ben, X-ben! A sas egyre közelebb került kis barátunkhoz, hisz neki jóval nagyobb tapasztalata volt a légi csatákban. Közelebb, majd még közelebb, aztán hirtelen lábaival lecsapott, mit a villám! Éles karmain megcsillant a Csécséről visszaverődött napfény és…

Ekkor valaki az ajtó felől köhécselni kezd, figyelmeztetés céljából. A kitárt karokkal álló mesemondó csaknem lepisszegi, de még időben fókuszál a szeme a valóságra, és rájön, hogy felesége áll összefont karokkal, felvont szemöldökkel az ajtókeretnek támaszkodva. Szigorúságát enyhíti a szemében csillogó vidámság. Az apuka észbe kap.
– … a visszaverődő fény, teljesen elvakította a hatalmas sast, és az zuhanni kezdett a magasból. Csécsé azonban megmentette a becsapódástól, így együtt értek a földre. A sast – akit Józsefnek hívtak – lenyűgözte megmentője tollazata, színei, szárnyainak fesztávolsága.
– Tényleg így volt? – kérdezi a kislány, előbújva a takaró alól.
– Így hát! József azonnal megkérte Csécsé.. szárnyát, összeházasodtak, és boldogan éltek, míg meg…
– És a fiókák?
– Milyen fiókák? Ja, azok is lettek szép számmal. Egy egész fészekaljra való.
– És Csécsé megtalálta a boldogságot?
– Megtalálta. És a fiókáit is mind boldoggá tette.
– Hogyan?
– Mit hogyan?
– Hogyan tette őket boldoggá?
– Vettek nekik PlayStationt. – Újabb köhögés hallatszik az ajtó felől. – Mármint… megtanították őket repülni.
– És ettől boldogok lettek?
– Bizony azok lettek. Szép álmokat!
Betakargatja a kislányt, majd a szülők is aludni indulnak. Az apuka büszkén mondja:
– Holnap is én mesélek, megy ez, mint a kockavetés!
– Karikacsapás! – kiabálja a gyerekszoba.