Mese a bátor pásztorfiúról

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy bátor pásztorfiú. No azt, hogy bátor, ő még nem tudta, mikor a mese kezdődött. Mi is csak onnan, hogy ez a címe a róla szóló történetnek. Márpedig a mesék címei mindig igazat mondanak.

Szavamat ne feledjem, a bátor pásztorfiú épp az erdőben kódorgott. Lapos tarisznyájában pár lyukas rézgaras, szikkadó pogácsa, egy furulya és néhány színes kavics, mert az mindig van a fiúknál. Gúnyája foltozott, egyszerű öltözet. Nincs ezen mit csodálkozni, a pásztorok sosem diktálták a divatot. De tekintete élénk, kíváncsi, léptei vidámak.

Itt most álljunk meg egy pillanatra. A csordák és bármi egyebek, mikhez pásztor kell, terelő kutyával és furulyával, a mezőkön, tágas réteken legelnek. Sosem az erdő sűrűjében. Mit keres akkor egy pásztorfiú a rengetegben, mégoly ha bátor is? Ahol birka vagy tehén egy szál se, semmiféle szelíd jószág, csak erdő vadjai, szélben baljósan zúgó fák, gombák és boszorkányok vannak.

Úgy ám, boszorkányok. Igaz, most csak egyetlen, a legöregebb gubbaszt a mohos kövekből és vastag rönkökből eszkábált tágas viskójukban. Középen kormos tűzhely, lángok ropognak benne, felette fura zöld lötty fortyog. Mellette a szokásos girhes fekete macska pillog sárga szemével, de soha nem csinál semmi hasznosat. Egeret sem fog, a büdös banyalakot a rágcsálók is elkerülik.

A boszorkány mogorván feküdt vackán, vigyázva a főzetet. Néha egy hosszú bottal meglökdöste az üstöt, keverésképp, mert felkelni nem akaródzott neki. Nem csoda, oka van annak. Másnak sem lenne kedve felpattogni, miután a Nagyszikla körüli rituális versenyben leesett a seprűről és lábát törte. Nyögve bűbájokat szórt a törésre, és sajnálta önmagát, amíg a többiek elmentek a szomszéd városka piacára bevásárolni és szórakozni a csepűrágók előadásán. Mert az erdőben nem terem meg minden, lábosok különösképp nem. A vándorszínészek is a biztonságos országúton vándorolnak két türelmes ló vontatta színes kocsiszekerükkel, minthogy sem tengelytörő sűrűben gonosz lényeket keresnének közönségnek.

A dombokon túl, ahol a jószágok legelnek, a városka pont az, aminek alacsony falaitól nem messze lakott a bátor pásztorfiú, egy tanyán. Kosztért és kvártélyért dolgozott a gazdának, jó élete volt. Nappal a gulyával, a széles tájon, furulyáját fújva, szellő dalát hallgatva. Este a pajtában, a szénapadláson, teli hassal, mert a gazdasszony mindig jó szívvel volt iránta és olyankor is csempészet neki falatokat, mikor a gazda épp haragos volt valami ártatlan csíny miatt. Télen a gazdaság körüli munkákkal múlatva az időt vagy a környéken csavarogva töltötte napjait. Gondtalan élet, egész addig, amíg egyszer csak…

De hopp, mi ez itt? Kérdezte ekkor magában a pásztorfiú, mert épp ekkor ért ki a tisztásra, ahol a banyák lakoztak gyanús házukban. Ugyan még sosem látott boszorkány-lakot, de minden ilyen egyből gyanús, ez köztudott. Nézte a tetőnyílásból felszálló füstöt, s arra gondolt, most van az, amikor az gyomra korgása legyőzi az óvatosságát. Mi baj lehet? Kérdezte önmagától, mert más épp nem állt mellette. Legfeljebb látok pár csúnya banyát, de talán megkínálnak ehető étellel! Jutott döntésre, s merészen megindult a magas gazban az ajtó felé. Elvégre bátor volt, így nem félt gazban gázolni.

– Ki az ilyenkor, ki mer zavarni? – horkantott fel a banya, mikor meghallotta a dörömbölést az göcsörtös ágakból fabrikált ajtón, ami csak úgy recsegett a fiú erős öklének csapásai alatt.
– Éhes és fáradt vándor vagyok! Bebocsátást kérek! – kiáltotta a pásztorfiú a vándorszínészektől múlt nyáron tanult fordulatot. Mert ő is szeretett eljárni az előadásokra a városka főterére.
– Nem vendégfogadó ez hallod-e! Tágulj innét! – invitálta kedvesen a banya, hörögve, mert véletlenül beszorult a törött lába, amikor meg akart fordulni egy kőért vagy csontért, amit az ajtóhoz vághat.

De a legényke nem hagyta annyiban. Érezte, a kezdeti vonakodást szíves szavakkal le lehet győzni. Így tovább verte az ajtót és kilátásba helyezte, rágyújtja a viskót, ha nem bocsátja be. Közelgett az éj, s nem volt kedve a hidegben és félelmetes sötétben tölteni a kísértetek óráit. Akkor inkább egy boszorkány a tűz melege mellett. Különben is, nem biztos, hogy boszorkány, talán csak egy egyszerű öreg néni vagy egy vajákos asszony. Attól, hogy az erdőben lakik, egy gonosz kinézetű kalyibában, az ereszről lógó torz amulettek között, ocsmány hangja van és pocsék modora, még nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Mert a pásztorfiú alapjában véve jólelkű volt.

A banya végül féllábra kecmergett és az üstlökdöső botot mankónak használva az ajtóhoz sántikált. Nyitom már, te átkozott ördögfajzat! Ordította türelemre intően és feltépte az ajtót.

Mégis boszorkány. Méghozzá a rútabb és büdösebb fajtából. Állapította meg a fiú, fejét csóválva. De azért csak beljebb került, ha már így alakult. Igaz, kicsit arrébb kellett taszigálnia az ajtóban görnyedező förtelmet, de az úgyis feláll majd újra. Ha így tud ordibálni meg káromkodni és fenyegetőzni, akkor még bőven van benne erő.

– Szép jó estét öreganyám! – köszönt illendően, mert tudta, minden mesében így kell üdvözölni a visszataszító vénségeket.
– Öreganyád az a jó édes…! – fúlt mormogásba a banya litániája, miközben nyögve visszavonszolta magát a nyoszolyájára. – Legalább a nyílást zárd be magad után, mielőtt bejön valami farkas vagy medve!
– Ne aggódjék néném, ide egy sárkány sem tenné be a lábát, ha nem hajtaná a szükség – nyugtatta meg a fiú, de azért udvarias lévén, betámasztotta a vékony, résektől hemzsegő alkalmatosságot, biztonságosan elzárva imigyen a farkasok, medvék és egyéb szörnyek elől az utat.
– Nem félsz te semmitől, szemtelen kis izig?
– Kisebb koromban féltem, hogy ha túl sokat eszem, akkor az étel kipotyog a köldökömön, de aztán…
– Jó, ezt hagyjuk! De áruld csak el, mit keresel itt erre, te legény? Nem félted az élted? – váltott szelídebbre a vénség és a tolakodó macskát áthajította egyik nővére üres ágyára.
– Mitől félteném? Nem árthat nekem semmi! – bizakodott a pásztorfiú, mert nem csak bátor volt, hanem tapasztalatlan is.
– Ó, sok rémség lappang a világban – kuncogott a banya. Illetve ő kuncogásnak vélte, minden más füllel megáldott lény inkább gonosz csikorgásnak hallhatta. – Ott van például a szomszéd tartomány, túl az erdőn és szoroson, meg a hegy gerincén, ahová senki nem merészkedik!
– Ugyan miért nem? Ott még büdösebb van, mint itt? – érdeklődött a fiú, akinek a szag és a fortyogó léből kiemelkedő és alásüllyedő, kéz formájú valami átmenetileg csökkentette az éhségét.
– Nem, dehogy, bár ki tudja… az a háromfejű sárkányok birodalma, akiknek még a nevét sem tanácsos kimondani, mert itt teremnek! – még a gonosz, öreg boszorkány is ijedtnek látszott egy pillanatra, amíg horgas orra ismét jótékony árnyékba nem borította ragyás ábrázatát.
– Miért, mi a nevük?
– Na, téged sem a gyors eszedért kergettek, úgy gondolom! – horkantott fel a banya, afféle igazi, szörcsögős horkantással, ami után köpködni szoktak. – Adj már egy kupicával, kiszáradt a szám, olyan, mint a tapló! – förmedt rá a fiúra, mert még köpni sem tudott.

A pásztorlegény hozzávágta a tömlőt, ami először a keze ügyébe került, s most már tudta, milyen szaga van az égett taplónak.

– Szóval – vette fel a beszélgetés fonalát a banya, miután magába döntött egy jó adagot a tömlőből – mi járatban erre?
– Nyakamba vettem a világot, mert a kenyéradó gazdám elhajtott a háztól – szomorodott el a bátor pásztorfiú, s oda sem figyelve, kicsit ő is meglökdöste az üstöt.
– Miért nem vagyok meglepve? – morgott a vénség – Mit követtél el azon kívül, amiket sejtek?
– Semmit! Legeltettem a nyájat, ahogy mindig is szoktam, de amikor hazatértem velük, három is hiányzott. Hiába mondtam a gazdának, hogy elvitte a sárkány, az a nagy fekete, nem hitt nekem – azzal búsan előkotorta a maradék pogácsákat az iszákjából.
– Pszt! Csendesebben! – rivallt rá a boszorkány – Ki nem mondd a nevét!
– Hogy mondanám ki, mikor nem is tudom? Csak annyit láttam, hogy hatalmas volt, fényes fekete pikkelyekkel és mikor a szárnyait kitárta, azokkal be tudta volna teríteni a városi templomot. Pedig az nem kicsi, majdnem az összes nép befér oda!
– És mondd te, három feje volt annak szörnyű toportyánnak?
– Nem toportyán, hanem sárkány…
– Ne kötekedjél már, mert belefőzlek a levesbe!

Nem én lennék az első, sandított a legény az undorító főzetre, amiben épp egy lábszárcsont bukkant felszínre. De közben a fejét törve igyekezett visszaemlékezni.

– Neeem… úgy emlékszem, egy feje volt csak… igen, egész biztos csak egy feje volt, mert egyesével vitte el a jószágot. Ha három feje lett volna, egyszerre kapja fel őket.
– Vagy csak annyi az emlékezeted, mint ennek a kitömött bagolynak – kétkedett a banya a tetőgerenda felé intve, ahol egy fura madár penészes maradványa lógott – na mindegy, most már én is megéheztem, adj abból a pogácsából!
– Azt hittem, én kapok itt vacsorát – csodálkozott a fiú, de amikor a csúfság az üst felé intett kínálóan és felemelt egy sötét foltokkal teli merítőalkalmatosságot, inkább gyorsan odakínálta a pogácsája felét.
– Én is így gondoltam – húzta dermesztő vigyorra evőnyílását a vénség – utálom a húgaim főztjét. Mindig kihagyják belőle a friss patkánybelet, így ehetetlen.

Kis ideig csendben falatoztak. Hosszú ideig akkor sem tudtak volna, ha harmincháromszor rágják meg a falatot, mert néhány apró pogácsa hamar elfogy. Még a boszorkánál is, aki fogak híján csak az ínyével és rücskös nyelvével morzsolta. Látszott, hogy éhes maradt, mert tűnődve méregette a macskát, aki kiváló ösztönének köszönhetően, időben eliszkolt, csak kehes nyávogását hagyta maga után. Végül a békés csendet megtörte a házigazda. Kár volt érte, de így alakult, mit volt mit tenni.

– Ideje pihennünk, holnap feladatom van számodra te legény. A nővéreim ágyára fekhetsz, vagy a földre, nekem mindegy, csak két nap múlva térnek haza
– Milyen feladat, néném? – a tizednyire teli has nem feledtette a legénnyel az illendőséget.
– Hát a vendéglátásért cserébe! Mégis, mit hittél?
– Ja, hogy azért. Akkor nem lehet nagy kérés… – nyugodott meg a fiú.
– Na csak szépen beszélj ám, mert éjjel felfallak különben! – mérgesedett a boszorkány egyből – valamit kell adni valamiért, ez így járja! Én vendégül látlak, életben hagylak, ez nem kis dolog!
– Igaz, igaz – bólogatott a legény – mi lenne akkor az a feladat?
– Majd reggel elmondom, most aludjunk! De ne merj horkolni! – azzal a banya falnak fordult, nyögött egyet a lába miatt, fenelén is kijött egy kis szellő, azzal falrengető horkolásba kezdett.

A fiú is elvackolta magát éjjelre, a legtávolabbi sarokban, remélve, hogy nem az üstben ébred reggel, puhára főzve.

A hajnal ordítással köszöntött be. Kintről jött, ki tudja, milyen állattól, de mindketten felriadtak rá. Álmosan pislogtak és pásztorfiú bátran kiment a dolgát elvégezni. Ordítás ide vagy oda, a szükség nagy úr. Így volt vele a banya is, de neki megtette egy gödör is, az alvóhelye mellett. Igaz, legalább rákaparta a földet.

– Most reggelizzünk! – javasolta, mikor a legényke megkönnyebbült ábrázattal visszaért.

De nem találtak semmi ehetőt, a zöld trutyi már zsírhártyásra hűlt a rég kialudt tűz felett. A macska sem jött még vissza, kinn kószált valahol, ahogy azt a macskák szoktak, mióta világ a világ. S mert a pásztorfiú nem ismerte eléggé a gombákat, a banya pedig nem tudta kivonszolni magát szedegetni, így a früstököt kihagyván, egyből következett a feladat.

– Na idefigyelj, de jól nyisd ki a csipádat és füledet, mert nem fogom ezerszer elmondani! – kezdte a boszorkány, elemében érezve magát – kiókmukáltam, miként lehetne elbánni a sárkányokkal! De egy bátor és eszes legénykére lenne szükség hozzá, én már túl öreg vagyok az ilyen feladatokhoz. Nem ismersz ilyet véletlenül?

A pásztorfiú kicsit töprengett, eszébe jutott a kovács fia, aki erős volt, de buta, meg a csapos unokaöccse, akit utált és nem lenne nagy veszteség ha felfalná egy sárkány. De aztán a büszkesége felülkerekedett az óvatosságán. Az elővigyázatosság amúgy sem erőssége a kamasz ifjaknak, származzak díszes bölcsőből vagy egyszerű sorból. Meg aztán a bosszúvágy is fűtötte, vissza akart vágni az őt ért sérelemért.

– Így hirtelen nem, de itt vagyok én! Mit kell tenni? Bármit elvállalok, szembenézek ezer kihívással! Ha nem túl veszélyesek… – vállalkozott lelkesen.

A banya már tudta, nyert ügye van. Egyből neki is fogott a magyarázatnak.

– Ide figyelmezzél! Csinálunk egy új főzetet. Elmagyarázom, milyen növényeket szedjél az erdőben. Ne félj, menni fog! Mi az egy ilyen izmos fiatalnak, felmászni a Nagysziklára sasfűért meg a lemerülni a Csont-tóba pár hínárért… Én addig itt előkészítek mindent – azzal felrúgta a teli üstöt, hadd folyjon ki egy nyíláson a zöldes förtelem.

– Királyi adószedő volt a nyomorult – legyintett nagyvonalúan – nem kár érte amúgy sem.

A bátor pásztorfiú nem rettent vissza a feladattól. Elvégre mászott és úszott ő eleget eddig is, ez nem lehet nagy kihívás. Igaz, a dühös sasok kicsit meglepték, kis híján le is esett a magasból, de végül megkapaszkodott. Muszáj volt neki, ha lezuhan és összetöri magát, vége a mesének.

Mire visszaért a viskóhoz a nyalábnyi ilyen-olyan hozzávalóval, az üst már ismét a tűz felett lógott. Fordult egyet tűzrevalóért is, bár a rőzseszedés tipikusan görnyedt öregnénés feladat, de úgysem látta senki. A környék néhány kószáló szarvastól és az egyik fán gubbasztó fekete macskától eltekintve néptelen volt.

Mikoron a nap delelőre hágott, a legény sütött ebédre egy frissen fogott nyestet, s addigra biza elkészült a varázsfőzet is. A banya előkotort egy másik tömlőt, kiöntötte belőle a savanyú bornak vélt, szúrós szagú sárga levet és beletöltötte az új löttyöt.

– Na most figyelj, te legény, de nagyon!
– Figyelek…
– Ne szólj közbe, mert szétszóród a gondolataimat! Na! Fogd ezt a tömlőt és menj el a háromfejű sárkányok földjére. Útközben valahol fogj egy vadat, őzet vagy ilyesmit, de ne egy apró nyulat vagy mókust! Azzal nem mész semmire. Amikor odaérsz, pányvázd ki az állatot és öntsd rá a főzetet. Utána bújj el gyorsan, vagy fuss távolabbra!
– Mire jó mindez a cselekedet? – firtatta a fiú
– Eh, úgysem érted te ezt! Na jó, elmondom, ha már az élted kockázta…akarom mondani, ennyit fáradozol. Amikor a sárkány megeszi a csalétket, a főzet hatni kezd, amit ráöntöttél. Beleszívódik a csontjaiba meg a zsigereibe és megutáltatja vele a húst. Innentől kezdve nem tud más enni, csak növényeket. Azt viszont utálja, nem is él meg belőle, ezért éhen hal. De nem csak ő, hanem a sárkánykirálynő is, mert a sárkány-hímek neki viszik az első falatot. Kidöglik az összes beste barma egykettőre, meglásd!

Jó terv, tetszik, hümmögött magában a pásztorfiú. Aztán eszébe jutott valami. Mert hiába gondolta a boszorka másképp, azért nem volt ész híján.

– Na de mi van, ha előbb vesz észre, ahogy a csalit vezetem magam után, mint ahogy azt ki tudnám kötni, leönteni és arrébb húzódni?

A vénség kotorászott az egyik zsákban, melyek a ruhájára voltak akasztva. Vagy ragadva, mert a rajta lévő gönc a látványból és a szagból ítélve már évek óta nem került le a testéről. Végül diadalmasan előhúzott egy szürkés kristályféleséget.

– Nesze fogd és tedd el jól! Ha észrevesz egy sárkány, akkor gyorsan öntsd le az állatot az iszákból és ezt pedig morzsold szét a tenyeredben. Aztán szaladj, inad szakadtával, ahogy a lábad bírja!
– De miért?
– Miért, miért? Sosem fogysz ki a kérdésekből! Ez egy boszorkánykristály. Elrejt téged és nem vesz észre a beste. Lesz időd elfutni, ha elég gyors vagy. De igyekezned kell, mert a hatása csak ötven szívdobbanásig tart. Járj sikerrel és akkor sárkányok többé nem fognak ezen a vidéken portyázni! A húgaimnak is szólok, hogy ha lesz családod, akkor őket ne rabolják el.
– Ez igazán kedves nénémtől. Igyekezni fogok.

Azzal a bátor pásztorfiú az iszákjába rejtette a kristályt és a szütyőt a vállára kanyarítva útnak indult. Nem felejtett el csapdát állítani sem. Először ugyan egy koboldot fogott, aki ellopta a furulyáját és csak komoly verés elszenvedése után adta vissza. A szabály szerint kitalálósdi játékkal kell ilyenkor eldönteni a tulajdonlást, de abban a fiú csúnyán leszerepelt, ezért inkább az agresszív érvelést választotta. Miután ezt a kérdést tisztázták és a kobold elkotródott valamerre, a legény új csapdát állított. Másodjára már több szerencsével járt és csakhamar egy fiatal őz társaságában baktathatott elvégezni küldetését.

El sem téveszthette volna az utat. Kezdetben az ösvényt követte, mely átvezetett az erdőn, majd a szurdok meredek falai között vágott át. Két éjjelt is vadonban töltött, de hegyes botokat faragott a banyától elcsent késsel, azzal tartva távol az éjszaka ragadozóit.

Harmadik napon elérte a hegygerincet. Innentől a szétszórt, lerágott és megperzselődött csontokat mutatták, merre vezet az út a háromfejű sárkányok földjére. A maradványokat nézegetve a fiúban kétségek támadtak, hogy minden zsákmányból először a királynőnek ajánlanak falatot, de reménykedett, az ő csalijánál követik a legendát. Addig-addig bandukolt elmélázva, amíg egyszer csak arra nem eszmélt, hogy forgószélt kavaró szárnysuhogás hall a feje fölül, s a vidék fénylő napsütésből árnyékba borul.

Felnézvén egy hatalmas, csillogóan fekete sárkányt látott körözni, nem magasabban, mint amekkorára a sudár jegenyék nőnek. Nem ijedt meg, nem túlságosan. Előkapta a tömlőt és a tarisznyájába túrt a kristályért. De az őz riadtan menekülni próbált, tartani kellett a madzagot is. Hirtelen kevésnek bizonyult a két keze mindehhez.

De ügyes volt, nem csak bátor. Jobb kézzel tartotta az őz kötelét, bal kézzel és a fogaival pedig kibontotta a tömlőt, közben a tenyerébe szorítva elkezdte szétdörzsölni a boszorkánykristályt. Nem sikerült tökéletesen, egy része belehullott a főzetbe, de még épp volt idő leönteni a kapálódzó őzet, mielőtt a sárkány lecsapott.

A pásztorfiú megfontoltan egy alacsony kő mögé vetette magát, félig takarásban és reménykedett, a sárkány elrepül zsákmányával, mielőtt az ötven szívdobbanás letelik. De a félelmetes szörnyetegnek esze ágában sem volt sehová menni. Ott helyben felfalta az őzet, picit büfizett, felgyújtva pár csenevész bokrot, majd odaszólt a legénynek.

– Most már előjöhetsz. Ne aggódj, nem bántalak.

Hatott a szer! Ujjongott a bátor pásztorfiú és feltápászkodott. Közben igyekezett eltakarni a foltot a nadrágja elején.

– Miért nincs három fejed? – kérdezte meg azt, mi először az eszébe jutott.
– Az ük-ük-ükapámnak még három feje volt, de akkor a fajtád még barlangban lakott. Hosszú életűek vagyunk mi, sárkányok. De mivel a háromfejű sárkányok folyton veszekedtek magukkal, így fokozatosan kihaltak, s csak azok az utódok maradtak meg, akiknek egy feje volt. Így legalább nem maradt, aki állandóan csúfolja az egyfejűeket, mint korábban. Megszűnt a kiközösítés és azóta sokkal jobb sárkánynak lenni.
– Most éhes vagy még? – faggatódzott tovább a legényke
– Most, hogy említed, furcsa, de nem. Pedig ez az őz csak előételnek jó és itt vagy te is, finom, izmos husika.

A bátor pásztorfiú hátrálni próbált észrevétlenül, de átesett a kövön, ami mögé korábban elbújt. Méltósága maradékát összeszedve feküdt ott, mintha csak direkt pihent volna le egy kicsit.

– Valamiért egyáltalán nem kívánok húst… – morfondírozott tanácstalanul a sárkány – illetve… – húzta össze töprengve a szárnyait – eddig sosem támadt ilyesmire gusztusom, de most úgy érzem, boszorkányhúsra éhezem!

Azzal hatalmas fejét a dermedten figyelő, moccanni sem akaró legény felé lendítette.

– Tudsz valahol ilyet?
– Ööö…
– Tudsz vagy nem? Éhes vagyok!
– Éppenséggel tudom, hol lakik néhány boszorkány…
– Ó, nagyszerű! Te vagy az én emberem, kis nyüzüge! Mutasd az utat! Vagy inkább ülj fel a hátamra!

A fiú felkecmergett a hatalmas sárkány hátára, erősen megkapaszkodott a pikkelyekben és rögvest megindultak vissza, ahol a boszorkányok tisztása lapult a rengetegben. Sárkányszárnyakon szállva gyorsan fogytak a mérföldek alattuk, de így is beköszöntött az alkonyat, mire megtették az utat. Útközben akad idő beszélgetni, így tudta meg a bátor legény, hogy sárkánya a faja utolsó példánya a nagy vízen innen. Még sok éve van hátra, ha nem pusztul éhen a varázslat miatt, de élte kihunytával egy dicső faj is elmúlik ezen a világrészen. A fiú, mert alapjában véve jólelkű volt, ezen kicsit el is szomorodott.

A tisztás közelébe érve halkan leereszkedtek a sűrűsödő homályban. Egész meglepő, hogy egy ilyen óriási ragadozó milyen csendben képes leszállni. Egy huppanás és a pásztorfiú már a gazban gázolva mutatta az utat a gonosz banyák viskójához. Azok megérezték a jöttét, netán a macska szólt nekik, de egyből kirajzottak az ajtón.

– Megjött a legényke! Sikerrel jártál? Elpusztulnak a férgek mind egy szálig? Hatott a varázsital?

Csak úgy záporoztak a kérdések, s a rút fajzatok örömtáncot jártak a hunyorgó csillagok alatt. Még a legöregebb is topogott a törött lábával ide-oda, mankó-botját lengetve.

– Igen, sikerült, megette a főzetes őzet a sárkány. De hirtelen jött és használnom kellett a kristályt…
– Nem baj, nem baj – vihogtak a banyák boldogan.
– Egy kicsi beleszóródott a lébe. Remélem…

A boszorkányok egyszerre torpantak meg, szinte beledermedtek a gazba.

– Így is hatott! – nyugtatta a csúfságokat, akik már korántsem voltak oly vidámak, mint az előbb.
– Hogy miii?? Beleszóródott? És úgy ette meg? – hörögte az egyik és karmos, göcsörtös kezét átokra emelte.
– Igen és…
– Mit csináltál, te agyalágyult?! – visították – Így mostantól csak minket akar majd megen…

De a banyáknak már nem volt lehetősége a bátor nyugalommal ácsorgó fiút megbüntetni. Mert ebben a pillanatban a kelő hold fénye megcsillant a megmozduló sárkány pikkelyein, ahogy a boszorkányokra vetette magát. Elfújó sikolyok és kis ideig csak csámcsogás hallatszott. Hiába régi, nemes faj a sárkányoké, tartsák akármennyire is bölcsnek őket a dalok és mondák, jobb társaságban az étkezési szokásaik bizony nem állják meg a helyüket.

A fiú egy farönkön ücsörögve, vidám nótát furulyálva várta ki, míg végez. Csak miután az megtöltötte a bendőjét, eredett vele szóba ismét.

– Most mi lesz ezután?
– Mmm… – piszkálgatott egy csontot a karmával a sárkány – ismersz még boszorkányokat?
– Személyesen nem, de sok mendemonda kering más vidékeken élő, gonosz banyákról. Gyerekeket rabolnak, átkot szórnak, büdösek…
– Na, akkor mindenki örömére fog szolgálni, ha ennek utánanézünk. Mostantól a barátom vagy, bátor fiú, s együtt járjuk majd a vidéket és a messzi országokat!

Talán a balladákból ismerős a többi. A fiú és a sárkány bejárták a világot, nagy barátságban. Boszorkányokra vadásztak, amiket aztán a sárkány mind megevett. Néha kínálta a barátját, a bátor pásztorfiút is, de az mindig elhárította ezeket a falatokat.

Amerre csak megfordultak, hősként ünnepelték őket, igaz, a hatalmas lényt nem is igen merték máshogy fogadni. A legény pedig meglett férfivé cseperedett és királyok köszönték meg szolgálatait. A lányukat és a fél királyságukat ugyan nem adták neki, mert az már tényleg csak mese, hogy hercegeken, grófokon és esetleg, szűkösebb időkben, bárókon kívül más is feleségül vehet egy rátarti királylányt. Még a csillogó páncélban páváskodó, magukról mindenfélét lódító hős lovagoknak sem sok az esélye, nemhogy egy ki tudja honnan szalasztott, sárkányszagú kanásznak.

De nem is bánta. Az egyszerűbb nép köréből mindig bőven akadt gyönyörű és készséges fehérnép, aki szívesen derítette fel napjait, bármerre is vetette őket a sors.

Így éltek boldogan és szabadon, s élnek a mai napig, ha meg nem haltak. Mesém eddig tartott, itt a vége, fuss el véle, térjetek nyugovóra, jó éjt, szép álmokat mindenkinek!