Mese a három kismalacról, (az egy farkasról), no meg a három huncut kiscicáról

(második rész)
Szóval, akkor folytatom a mesét – tekintettel a nagy érdeklődésre. Mert, mesének lennie kell mindenképp, „minden összes körülmények” ellenére!
Mindegy, valahogy csak összebarátkoztak: a három elmart kismalac, meg a három kitagadott, hazátlan cica. Mentek, mendegéltek, múlt csak az Idő – az ősz már próbálta kiebrudalni az elkeseredett, kapálózó, rugdosó, oly makacs „nyárt”. Egyre több sikerrel. Reggelente, hűvösre, némelykor ködösre fordult már az Idő, máskor sűrű esők pásztázták a „betakarított” határt. A kismalacok persze vidáman dagonyáztak a kocsiutak pocsolyáiba; feledték el hamar, nagy szomorúságukat.” Gyertek ti is!” – röfögtek vidáman a cicák felé. „Ha tudnátok, milyen jó, mennyire finom!”
A cicák nemigen vágytak a dagonyázásra. El voltak foglalva épp. Szorgalmasan nyalogatták, tisztogatták, sártól összemaszatolt rózsaszín talpacskáik. „Pfuj! Milyen disznók tudtok lenni!”- nyávogták. „De hát, mi azok vagyunk!” Emígy röfögött vidáman a három kismalac. Ebben maradtak, aztán vándoroltak tovább.
Élelemre egyelőre, cseppnyi gondjuk se volt. A malacok kitúrták a földön ott hagyott, pár darab krumplit, találtak finom gyökereket. De legfinomabb csemegéjük a kukorica volt; azt morzsolgatták le, habzsolták gondosan, szemet se hagyva a betakarítást végző kombájn által meghagyott, elhullajtott, potyadék kukoricacsöveken. Néha azért panaszkodtak mondván, illetve röfögvén: „azért a gazdasszony be szokta áztatni az ilyet, ráadásul, „szok” még lenni finom langyos moslék is!”
Valójában, korpával kevert, ledarált kukorica szokott lenni számukra a főfogás, langyos vízzel hígítva. Az ám az igazi széklet-lazító!)Vízbe áztatott kukoricával a gazdasszony leginkább a libákat, esetleg a kacsákat szokta tömni, tél- előn, a sötét, hideg kamrában lenyomva azt, tiltakozó, sápogó, gágogó gigájukon. Tette ezt leginkább azért, hogy nagyra nőjön a májuk! Mert a finomra, porhanyósra sütött liba, netán kacsamáj, igazi ínyenceknek való csemege! Hát még, ha apróra szeleteljük, és zsírba merítjük el. Friss parasztkenyér dukál az ilyen csemegéhez, no meg édes lilahagyma, kiváltképp!!! Malacokat nem a májukért „szokták” hizlalni leginkább. Azon körülmények esetébe’ leginkább fontos a zsír, a kisütött, roppanós pörc, meg a sonka!!! Utóbbit gondosan kell besózni, aztán füstölni, házi recept szerint. Aztán elérkezik a Húsvét, a sonkafőzés ünnepe. (Többek között.) A tojásokat mindenképp a sonkalében kell megfőzni. A főtt sonka reszelt, – nem idióta, műízű konzerv- tormával ajánlott. Ínyencek számár ajánlott némi dijoni mustár- lehet akár magos is – habár a magam részéről, reszelt torma-párti vagyok. Leginkább. Finom, frissen sütött sós kalácsra kenjük a frissen köpült vajat, rá a gondosan, vékonyra szelt sonkaszeleteket. Jó, ha van kicsi kövérjük, és ha finom az ünnepi poharakba töltött, diszkréten „pezsgölődős” rosé, pici sonkabőr se számít. Másnapra leginkább, tárkonyos bárányleves javasolt, de most illendő lenne abbahagyni a rengeteg finomságot; kükönbe is a mesébe nincsenek bárányok, egy szál se. Nagy szerencséjükre. Különbe is a farkas már nagyon éhes, csorog a nyála. Vegyük hát fel végre, a történet további fonalát! (Mielőtt még minden végleg összegubancolódna.)
Igaz, ami igaz, lett is a malacoknak székrekedésük jókora; durrogtattak szaporán, akár egy kanászostor. (A belükből, kifele.)
A cicák először megijedtek a nagy durrogtatástól; mozdulatlanná váltak, megdermedve néztek körül, füleltek is szerte-szanaszét, kutatva,honnét jön a veszély. De kiskandúr – a legokosabb közülük – megnyugtatta őket; „ááá, miáúúú, ezek csak finganak. Legalább, elijesztik az esetlegesen ránk leső veszélyt.” Mert a kiskandúr igazán praktikus elme volt.
Élelemre egyelőre a cicáknak se volt gondjuk; a friss szántásokon rengeteg bamba pocok-préda szaladgált. Azért néha a cicák is elábrándoztak, egy kis „hazai”-ról. „Milyen jó lenne otthon, mindig akadt némi szalonnabőr, avas kolbászvég-maradék! Nem beszélve a langyos tejecskéről, amit a gazdasszony reggelente tálacskába porciózott ki, csak nekünk! Mert ő, tudta a kötelességét! Úgy meginnánk most, azt se bánnánk, ha épp nem laktózmentes lenne!” Kár tovább szaporítni a szót, valójában, mind otthonra vágytak; összes kismalacok, meg cicák.
És lássunk csodát, elérkeztek egy óriási szalmakazalhoz. Akkor a legkisebb, amúgy, a legbutább, és legfáradtabb kismalac úgy döntött, ebből épít házat magának. Akkor az egyik cica is úgy döntött, vele marad. Secc-pecc alatt elkészült a szalmaház; szalmából lett az oldala, teteje, ablaka. Ott éldegéltek ezután, a többiek meg vándoroltak tovább. Gondja semmire se volt a két barátnak, ennivalójuk akadt bőven; a szalmába finom egérkék cincogtak, kaparásztak. „Birtokukon” állt még pár, gazdátlan gyümölcsfa, a kismalac minden különösebb fáradtság nélkül degeszre tömhette magát, a bőven lepotyogott szilvával, almával. Gondjuk nem lévén süttethették hasukat a napon. Este korán feküdtek – TV nem lévén, semmilyen csatorna, meg áram se. Még a nyugdíjat hozó, meg a bulvár-újságokat (is) terjesztő postás-ember se tudott a világvégi tanyáról. Minek is jött volna? Nyugdíjra jogosultak még nem voltak, olvasni meg, amúgy se tudott a két barát. Így aztán ők, semmit se tudtak a világ legújabb fejleményeiről. Pedig benne volt már minden újságba – keresztrejtvényeken, meg a megoldandó sudokukon kívül – hogy megint gyilkolt a farkas! És ezúttal épp a sokat hazudozó kiskanászt falta be.
Egyszer azért a kiscica elgondolkozott, aztán mondta: „malac barátom, szerintem, meg tanulhatnál azért fára mászni!” „Ugyan minek másznék én fára? Még a végén, lefogyok, a gyümölcs úgyis lepotyog.” A malac válaszára a cica gondolataiba merült, azon töprengett, vajon elmondja-e az igazságot barátjának. Nem akarta nagyon megijeszteni ugyan, de tudvalévő, hogy a barátok nem titkolhatnak el egymás előtt semmit, így megszólalt. „Csak az a baj, hogy elképzelhető példának okáért, megjelenhet itt akár egy farkas is. Én fölmászok valamelyik fára, de veled mi lesz? Fára mászni nem tudsz, sohase gyakoroltunk, meg se próbáltad. Gondolod, netán előle elszaladhatsz? Reménytelen az ügy, ahhoz már túl dagadt vagy. A kismalac hanyatt dobta magát, pocakja rengett, csülköcskéi az ég felé kalimpáltak, visítva nevetett! „Ugyan már, cicabarátom! Farkas csak a mesébe van!” A cica hallgatott, magában arra gondolt, tudod, te ostoba, de hát épp a mese kellős-közepén vagyunk!
/vége a második résznek