Hol volt, hol nem volt, tán nem is volt, ott történt, vagy nem, ahol még a kismalac se túrt, üveghegyek se ékeskedtek ott, – lehet épp nem volt hozzá kedvük.
Szóval élt egy szegény ember. Nem volt ám néki három fia, miképp az a népmesékben szokásos. Csupán csak egyetlenegy. De az is sok volt, nemigen jutott néki sem kenyér. Ezért útnak indították a felcseperedő legénykét, mondván: próbáljon szerencsét.
Illúzió lenne arra gondolni a kedves olvasónak, hogy útravalóval engedték útjára. Mert az igazi mesékben legalább „hamuban sült pogácsa” lapult a hős tarisznyájába. De itt még az se jutott, ráadásul még a kopott tarisznya is üres, no meg lyukas is volt. Mekkora szerencse! Úgyis kipotyogott volna abból a szegényes útravaló!
Szóval a legényke csak ment, mendegélt… Míg egy sűrű erdőbe nem ért. Lassan alkonyodott. Hirtelen beesteledett, ő botladozott, botorkált a hirtelen rázuhant sötétségben, csendben. Messze fény pislákolt, arrafelé vette útját.
A tábortűznél zsiványok üldögéltek. Fáradtak voltak, de elégedettek is egyúttal. Eredményesen zárult napi műszakjuk, mármint fosztogatás-ügyileg. Békésen üldögélve, rácsodálkoztak az odatévedt vándorra. Gondolták magukban: „na ne már, házhoz jön a kifosztható legújabb portéka”! Ahogy a legényke letelepedett a barátságos tűz mellé, kezdték kifaggatni, hogy mije van. (Mármint kifoszthatóság-ügyileg.) Van-e pénze, más értéktárgya, OTP, netán MOL részvényei? Csak hát a legény birtokában nem voltak ilyenek. Különben még magánnyugdíj-megtakarítása sem volt! De a rablók nem adták fel a kérdezősködést, reménykedtek abban, tán lehet nála néhány olyféle passzus, melyekkel legalább lopott lovaik „legalizálhatnák”. Minden kérdésük volt hiábavaló. Miután megkérdezték a legényt, hogy akkor mije van egyáltalán, válasza az volt: „csupán a jókedve van nála”.
Meghökkentek ezen a fosztogatók, és nem is csak némileg. Mert a jókedv valamilyen különleges dolog. Ellophatod, akár el is rabolhatod mástól, de hiába! Akkor sem lesz a tiéd. Elorozni, de még megvenni sem lehet azt. Arról nem is beszélve, hogy a károsultnak marad még belőle! És ez a legszomorúbb!
Ezért aztán a zsiványok – némi megfontolást követően – szívesen látták a legényt tüzüknél; megvacsoráltak. Volt ott étel, ital bőséggel! Nem csoda, hogy mindenki elálmosodott, nyugovóra tért. Már majd mindenki elaludt, amikor az egyik rabló – no nem volt igazán a banda észlénye – felrázta a vezért. Ugyanis ötlete támadt. Mely szerint, „ha jól kupán koppintanák az alvó legénykét, de halálosan ám, biztosan elszállna az a pimasz jókedve akkor, és tán nékik meg jutna, maradna annak jó kedvéből”!
/vége az első résznek/
5 hozzászólás
Már nagyon hiányoltam rendkívül szellemes, humoros, egyéni soraid. Az utolsó mondat egy kicsit elvette a kedvem, remélem, hogy nem verik agyon ezt a szegény legényt a rablók, mert a jókedv akkor se száll rájuk, sőt!
Szeretettel: Rita 🙂
Szia Rita! Aszem, jól látod a lényeget. Miért is bántanák, ha nem hagyna rájuk semmit sem.
Ezért, meg is kímélem az életét.
Köszönöm, hogy hűséges olvasóm vagy,
szeretettel: túlparti 🙂
Szia túlparti! 🙂
Különleges látásmódod, sajátos stílusod itt is megmutatkozik és az is kiviláglik, hogy számodra mi jelenti az igazi értéket. Nem lehet nem észrevenni.
Már ebben a nyúlfarknyi részben is fel lehet fedezni tanulságot.
Kedvelem a meséidet. Mindig közvetlenek, emberi nyelven szólnak, mesélőként ezt a szerepet veszed fel. Emiatt állnak közel hozzám. Lehet, hogy a nyelvezet nem az “elvárt” irodalmi, de a tudatosan alkalmazott köznyelvi színezetek ugyanolyan fontosak. Régóta olvaslak, így pontosan tudom, hogy szándékosan írsz ilyen formában (kivéve, amikor irodalmi szöveghez folyamodsz). Most nem is annyira észrevehető a “kitérő”, csak itt-ott mutatkozik meg, és eltaláltad az arányokat is.
A kalsszikus mesei elemek kifordítása és az utalások is tetszenek, emberközeliek, mai közegbe helyezhető a történet, miközben a mesék ismérveit is rögzíted, párhuzamok formájában.
Jó volt olvasni, örömmel tettem, meg egy kicsit bosszankodva is amiatt, hogy szétszabdalod. 🙂
Furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Mikor folytatod? 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin! 🙂
Mindig megtisztelsz azzal, ha olvasol, véleményt nyilvánítasz.
Asszem az én meséim, nem gyerekeknek, no meg felnőtteknek sem szólnak. Mindegy, tán senkinek. Meg az is igaz – tudom jól magamról – szószátyár vagyok. Többet szeretnék elmondani, mint ami belefér egy-egy történetbe. Az én hibám.
szeretettel: túlparti
Kankalin épp nem erről írt. Ő azt szereti, ha egy sztori nincs szétszabdalva, részleteiben feltéve. Mi pedig azért aprózzuk, hogy hátha egy rövidebbet többen olvasnak. Azért az tetten érhető, hogy a vers nyerőbb, néhány perc alatt olvasható. Viszont akárcsak Kankalin én is kedvelem a történeteid és elolvastam volna akkor is, ha sokkal hosszabb.
Szeretettel: Rita 🙂