Mese a mindig jókedvű legénykéről (és a királylányról) – tizenkettedik rész

– Tudod, cseppet se bántam meg ám, hogy elszöktem otthonról! Hogy otthagytam az udvart! Volt ott csak csupa etikett, meg toalett. Mert mindig át kellett öltöznöm. reggelihez, ebédhez vacsorához! Hát még, ha nemes külföldi kérők érkeztek irányomba, külpolitikailag igen fontos szempontból! Akkor meg naná, meg pláne-hogy! Akkor oszt nem volt menekvés! Lokniztak, és szépségápoltak meg! De rendszeresen és piszkosul ám! Francia követ érkezett, francosul kellett tanulnom. (Majd két hétig.) De aztán a spanyol-francia viszony némileg megromlott (diplomáciai szempontból, no meg a közbeléptek az angolok is, elsüllyesztették a spanyol armadát, na jó, a vihar segítségével. De nem halt ki a remény; megérkezett Buta kán nagykövete, mongol nyelven adta elő kívánságát.

– Na ne már!
– Sajna, inkább szerencsémre senki se értett az udvarban butául, de volt internet fordító program. (Balszerencsémre.) Annyi mindenesetre kisilabizálható volt, hogy a követ a nagy kán leánykérését tolmácsolta – mármint kedves, becses, kecses személyemet illetően. És lehettem volna négyszáz – huszonötödik felesége, akár. És! A kán nagykövete még egy fermán-szerű izéféleséget is átadott király apámnak. A fordító-program jó pár napig bíbelődött a kán (buta) üzenetének lefordításával. Mind1! Az üzenet lényege szerint a kegyelmes kán megígérte azt is, hogy nagyon szeretné, ha jurtájába részesíthetne földöntúli élvezetekbe, repítethetnénk egymást a mennyekbe, „bül-bül angyalok rózsái közé”. És az is volt a fermán-szerű izéféleségben, ha a mindenható kegyelmes kán netán szíves örömét lelné bennem sokáig, akkor nem kéne részt vennem a jurták közti háztartási munkálatokban, legalább is a nászút alatt. Semmi takarítás, semmi porszívózás, se mosás, se burnusz-vasalás. És még a kegyes kán kedves tevéit se kell esténként megfejnem. Legalább két hétig! A francba, akkor lett elegem! Akkor felsikítottottam: mondván rögtön lebabázok! De! Az udvari kamarás comme il faut módján helyesbítette ösztönös megnyilvánulásom, eképpen: „azt másképpen kell mondani kedves királykisasszonyom, tisztelt kicsi felség! Úgy diktálja az illem, hogy azt mondja kecsességed: kicsiny új életnek adok most teret, időt, akit eddig a szívem alatt hordoztam”! Na puff neki! Naná, hogy az udvarhölgyek is megbotránkozásuknak adtak kifejezést, legyezőjük mögé rejtették arcukat, a fiatalabbak pirulások, az idősebbek – a már sok lovagi tornát, sok nyergelést megérő vén csatakancák (hervadó rózsák, nyelvükön szúrós tövissel) – vihogásuk álcázása okából.

A legény közbe gondolta magába’ mekkora nagy szerencséje volt, hogy nem született királylánynak. És szóban is kifejezte hirtelen támadt gondolatát.

– Igen, nagy szerencséd volt szívem – sóhajtott a királylány, aztán mesélte tovább. Azért a baj nem járt egyedül. Koccintanom kellett ugyanis a butai követtel, a kán ajándékául küldött kumisszal. Mert ezt kívánta az udvari illendőség. Akkor aztán egy álló hétig tartó vékonyfosás jött rám, ami egy folyamatosan reprezentálásra kényszerült királylány esetében különösen kellemetlen. Elvégre nem mondhattam fogadásokon, máskor az udvari tanácsban, hogy megy a hasam. Az illendőség azt kívánta, kérjek elnézést, de sürgős teendőim elszólítanak a hátsó udvarba. (Ott volt az árnyékszék.)

Mindenki aludt már körülöttük, lassan elálmosodtak ők is, gondosan bevackolódtak.

– Azért egy gondolat nem hagy nyugodni! Ugye holnap jön majd a villamos? Jól tudod, még sohasem utaztam villamoson! – sóhajtott a királylány.
– Lesz villamos, és punktum! A Tűzköriek sose hazudnak. De most aludjunk, elég fárasztó nap áll mögöttünk.
– Tudod, annyira finom volt az a leves, amivel megkínáltak! A királyi udvarban sohasem ehettem ilyet! Csak tudnám miből főzték!

„Szerencsénk, hogy nem tudtad, és én se tudtam”, gondolta magában a (mindig jókedvű) legényke, aztán álomba zuhantak.

/vége a tizenkettedik résznek