Mese a mindig jókedvű legénykéről – harmadik rész

Hősünk úgy bereggelizett, akárcsak egy király. Ezt tanácsolják a diabetológus tudományos szakemberek. (Is.) Aztán kímélő ebédnek, és még kímélőbb vacsorának kell majd következnie. (Szerintük.) Netán pár szelet banán, gyümölcs-saláta, meg szóval ilyenek.

Szerencséjére hősünknek halvány fogalma sem volt az ilyenféle tudományosságokról. Banánt, netán gyümölcssalátát úgyis hiába keresett volna a pusztaságban. De – hála rabló barátainak – teli gyomorral, jókedvűen indult tovább.

Van az úgy, hogy az ember megérzi; nincs már szükség rá, olyankor indulni kell, különben, még a végén „úgy marad”. Legjobb, ha ilyenkor útra kerekedik. Így tett a legényke is, jókedvűn, büszkén menetelt az orra után. Ugyanis az orra volt a GPS, megbízott abban. Tudta jól, ha elindul, még csuda kalandok várhatnak rá.

Amúgy közben dél lett abban a nyárban, megkordult a legény gyomra; tapintatosan jelezvén, eljött az ebéd ideje. Na puff neki! A végén még éhkoppot nyel. Pedig tudvalevő, azzal nemigen lehet jóllakni! Szerencséjére, talált egy kiöntést, abban kövér potyka fickándozott. Mert visszavonult az áradás, és a potyka – nem olvasva az időjárás-jelentést (a neten), túl messzire kalandozott. (El.) Na jó, na jó a fickándozás némiképp költői túlzásnak nevezhető; inkább vergődött a pocsolyában a tátogó szerencsétlenje. Jókedvű vándorunk némiképp elkedvetlenedett, arra gondolván, mégsem aranyhalat talált. Mert azért hitt még a mesékben. Netán még hármat is kívánhatna a mesebeli aranyhaltól. (Ha egyáltalán lenne mit kívánnia.) Ezen elgondolkodott, elmosolyodott, jókedve visszatért. Ugyan már mi lenne a három kívánsága? Lám egy kívánsága már is teljesült, jóllakhatik.

Gyorsan megpucolta a potykát, megszabadítva azt kínjaitól. Tüzet rakott, nyársra húzta a halat, sűrű elnézések közepette. „Tudod barátom, ne haragudj, de mégse voltál egy aranyhal! Én meg nagyon éhes vagyok”!

Csupán a kételkedőknek mondom, azért még a legszegényebb vándor sem indul útra tűzszerszámok (kova, tapló) nélkül, nem beszélve a bicskáról. A módosabb szegényeknek még kanál is lapul a lajbizsebében; végül is mit lehet tudni, hátha akad vándorlásuk során valamilyen lehetőség, valami gyorsan kikanalazni való. Miközben a halat sütögette, arra gondolt, azért jó lenne azt egy darabka szalonnával megspékelni. De hát szalonnája nem akadt, még picurka darabka sem. Hiába no! Egy nap, egy beteljesült kívánság; ne legyünk telhetetlenek, az épp elég.

Degeszre belakott, a lakoma után friss forrásvizet ivott, aztán indult tovább. Ment, mendegélt, lassan beesteledett. Gondolta, jó lenne már éjszakai koszt, kvártély után néznie. De útja csak szegényes tanyák mellett vezetett, ahol – mielőtt az ott lakó öregek előjöttek volna, hogy netán vendégül lássák – acsarkodó kutyáik: kuvaszok, komondorok elűzték a legényt. Mert védték gazdáikat, óvták azok szegénységét.

Naná, hogy az éjszaka megint egy sűrű erdő közepén találta a legénykét! De nem is olyan messzire tűz világlott, így arra vette az irányt. Magában gondolta, ott tán nem zsiványok tanyáznak, hanem jó emberek, akik szívesen látják majd, megosztják tüzük melegét a megfáradt vándorral.

A tűz mellett vénséges vén banya üldögélt. Hanem az olyan rút, magyarán randa volt, hogy a varangyos békára lehetett nézni, de rá nem. (Ugyanis épp egy varasbékát sütögetett a tűz fölött.)

/vége a harmadik résznek/