Mese a mindig jókedvű legénykéről – kilencedik rész

Sok minden történt eddig. E sorok írója nemigen tudná eldönteni. Valóság, vagy mese a története? A valóság néha könyörtelen; szembesít a realitásokkal, a mese meg! A mese szolgáltat igazságot; a – nem tudni hány fejű sárkány feje – a porba hull, a királykisasszony kezét elnyeri a vitéz szabólegény, (esetleg valaki más, ha akad ott épp a helyszínen, és „hadrafogható”), kicsi Gerda megmenti Kayt a Jégkirálynő fagyos fogságából, könnyeik kimossák testvére szeméből a „mindent torzul láttató” tükör cserepeit, Babszem Jankó figyelmezteti szüleit arra, hogy farkas ólálkodik a kamrában; vágyódva az annyiféle finomságra; oszt rajtaveszt, de piszkosul ám! Mert szülei elszántan kapát, kaszát, vasvillát ragadtak, mint a parasztok a Budai Nagy Antal féle felkeléskor, de ezúttal a farkas ellen kellett felkelniük.

Na ne már! Mennyi hazugság! Mondhatnánk akár! De jó élnünk ezekkel a hazugságokkal, és jó nagyon, szükségünk van az igazságtételekre – legalább a mesékben. Egy alkalommal, valaki azt mondta e sorok írójának: „tudod a mesék akkor a legszebbek, ha sohasem valósulnak meg. Ettől maradnak igazi mesék.”

Lehetne persze akadékoskodnunk – akár. A féllábú ólomkatona a csatornában végezte, miközben szerelmét a kis papírmasé-táncosnőt az Ördökfiók, (a huzat segítségével), a kályha tüzében égettette meg; no meg milyen sorsra jutott a Kis Hableány? De köztudottan a világ legcsodálatosabb meseírója meglehetősen agresszív meséket írt.

Nnna szóval, vissza a lényegre. Gondolhatnánk, a magára hagyott külváros elárvult, csak szomorkodott magányába. De nem ám; új életre kelt, lassan komfortossá vált, beköltöztek az új lakók! No nem volt ám ott akkor olyasféle lakás átadás, miképp rég az OTP-lakások idején, a szerencsés kiválasztottak számára. (Cégtámogatással, lakáshitellel.) Az új honfoglalók egyszerűen csak beköltöztek, és kész! Sorra emelkedtek új otthonaik, no nem daruk dugdosták, szuszakolták szorgos- kétségbeesetten a formátlan panelokat egymás fölé, egymás alá, netán egymás mellé! No ne már! Napjainkban ott a nagyváros szélén sorra épültek a bodegák, kalyibák, palatetőkből, farost-lemezekből. Fényűzőbb beköltözők még ablakkeretet is vágtak, a szemüveg nélküli ablakok meg üvegre vágytak. Keretük már volt, SZTK által finanszírozott, amoly „Gyuszi bácsi féle szemüvegkeret. („Lesz ez még így se”!)

Mi tagadás a királylányt megijesztették a tűz körül ülő, nékik integető, őket barátságosan hívogató, amúgy némileg alulöltözött, rongyos, torzonborz illetők. Mert rosszat sejtett. Úgy érezte, azonnali védelemre van szüksége, ezért bújt szorosan a (szerencsés) legénykéhez. Egyúttal csókra kínálta ajkát, mely lehetőséggel a legény azonnal „visszaélt”, jó hosszasan. (És sokszor ismételten.) Nna szóval – miképp erdők ragadozói, kinyilvánította tulajdonjogát, „körbe pisilte” területét. Mintegy közölve a tűz körüli didergőkkel: „ez az én nőm, és ragaszkodunk egymáshoz! És aki akár csak bántaná, vagy netán szemet vetne rá, annak beverem azt a ragyás pofáját”!

Ugyan ki bántotta volna őket a tűz körül ülő, őket szerfelett barátságosan hívó didergők közül? Olyan fura ez a világ! Hősünk, meg a kiskirálylány jó ideje vándoroltak együtt már; dideregtek együtt, bújtak össze szalmakazalban, elhagyott erdei kalyibákban, tanyák istállóiban. Bújtak össze szorosan. De eddig még soha „semmi” se történt… Az igazsághoz tartozik az, hogy hűsünknek támadtak néha „gondolatai” kapcsolatuk továbbfejlesztését illetően, de – nagy szerencséjére – a közelbe általában mindig akadt egy kristálytiszta patak, amelynek vizében reggelente tetőtől-talpig megmosakodhatott…

/vége a kilencedik résznek/