Mese a mindig jókedvű legénykéről – nyolcadik rész

Hát az első csók csak „pont olyan”, amilyen. Megénekelték már „számos szerelmes dalnokok, poéták”, összes érzéseiket e tárgy vonatkozásában. Középkori „mindent zengő” zengedezőktől kezdve, reneszánsz költőket áthidalva, eljutva napjaink poétájáig. (Az érzést.) De akkor is, a legelső csók finom, és kész! Ennyiben áll a lényege! Lehet azt a legkacifántosabb, legkörmönfontabb jelzőkkel leírni, fölösleges, reménytelen kísérlet! (Tök-teljesen.) Amikor az ember kettesével szedi a lépcsőket a lépcsőházban, torka kiszárad, összeszedi bátorságát, összegereblyézi reményeit, félretéve kétségeit, becsenget a már nemigen emlékszik melyik emelet, hányas számú ajtaján! Hőseink is így érezték, ugyan! Igaz, nem volt ott Ugyan a mindig jókedvű legény, némileg meglepődött, nem volt még szerencséje, tapasztalata ilyesmiben. A királykisasszonynak volt már némi tapasztalata, még királylány korából, azzal a lovászfiúval…

Kiscinke száll a madáretetőre, kicsippent magot, közeli faágra röppen, ott feltöri azt, érzi ahogy annak melegét, nem fázik már, közbe óvatosan körülnéz, mondhatni szégyenlősen akár, nehogy bárki meglássa örömét. Hát ilyen dolgokról van szó.

Napjainkra kissé más lett a külváros, miképp volt azokban a „régi szép időkben”. Mert nem füstöltek már a gyárak hatalmas, égig nyúló kéményei, kiürültek a raktárak, nem zakatoltak már, a ki tudja mire való gépek a hatalmas üzemcsarnokokban, nem csillogott a szikra a hegesztők pákái alatt, a logisztikai központok parkolóiban egyetlen autó sem parkolt már; a parkolókat benőtte a gaz, benőtte azokat, miként az elárvult iparvágányokat is, miként a hatalmas üzemcsarnokok betonját, máshová kerültek a (még hasznosítható, égig érő) daruk, gondos befektető-intézkedők kimentették őket. Keletebbre. Mert mindent beprivatizáltak! Egy örömtelibb, vállalkozó barátibb, kormány-vállalkozásba. Megváltozott az a külváros akkor, de szigorún, kizárólag „magasabb logisztikai szempontból”.

Sajnálhatnánk az ügyet akár, szánakozhatnánk a külváros sorsának netán ily alakulásán? Gondolhatnánk, haldoklik, fuldoklik fölöslegességében, mihasznaságában, netán az utolsókat rúgja, aztán jobb létre szenderül? No ne már! Mikor épp szemünk láttára történt a csoda; reinkarnálódott, kelt új életre! Na jó, na jó, azért jöttek, lettek az új betelepülők, ők megmentették a magukra hagyott, ezért némileg elkeseredett kicsiny, alacsonyabb darukat. Volt becsületük azért, kértek bocsánatot, a kicsiny, szétdarabolásra váróktól. Rendszerint sötét éjjel érkeztek, szedték szét a leszedált maradékot; szívesen látta a vasat a helybéli MÉH-KIRÁLY! Ő aztán átvett mindenféle vasat-fémet, hogy honnan lettek azok, őt nemigen érdekelte. Mert voltak jó kapcsolatai, „odafenn”! Nem kellett fosnia senkitől.

A MÉH-KIRÁLY üzletelt, magyarán szólva seftelt fűvel-fával; lett zsíros haszna. (Kisemmizettekből.) Különben az elhagyott iparvágányok sínjeire, no meg talpfáira is igényt tartott, közölte is ezt az új telepesekkel. Amúgy, miután beköszöntött a nagy BUMM, (mármint a mindenki által vágyott rendszerváltás), a Király új álmokat szövögetett. Polgármester szeretett volna lenni a nagyvárosban! Szövetségesre is talált, az állomásfőnök személyében. „Majd beosztjuk egymás közt, egyikünk lesz polgármester, másikunk meg netán, az ispán”!

Amúgy az állomásfőnöknek különleges hobbija volt, a bélyeggyűjtés! Ezért aztán, és nem ritkán kisiklatott egy-egy vonatot, a néki kiszolgáltatott személyzet közreműködésével – különlegesen a vonat postakocsija érdekelte! A bélyegek közül leginkább a Mauritius bélyeg. (Miként az köztudott, a bélyeget anno 1847-ben adtál ki Mauritius szigetén, vörös, és kék színezéssel. Két pennys értékben. Mintegy ötszáz darab volt a kiadott bélyegekből, jó részük megsemmisült az Idők folyamán.) De a MÉH-KIRÁLY, no meg nagyratörő vasutas barátja nem adta fel a kutakodást! Így aztán gyakran kisiklottak a vonatok, késett a végállomás, országunkban megszokott szokás szerint…

És akkor légben szálltak a kisiklatott levelek, levlapok, szelek szárnyán. És ez nem lett volna igazán nagy baj, de azok a levelek mind-mind fontos üzeneteket hordoztak! Vágyódásról, érkezésről, elvágyódásról, netán szakításról. És mindezen üzenetek maradtak a csupasz semmibe, maradtak ott összes történetek.

/vége a nyolcadik résznek