Napjainkba divatja lett az elővárosoknak. Vannak közöttük különlegesek. Tehetősebbek költöznek ki oda, épülnek szép kertes házak, gondozott gyeppel, nyírt sövénnyel, fürdőmedencével, teniszpályával. (Esetenként némely kiválasztottaknak – éjszakára – kivilágított helikopter leszálló-pályával.) Hétvégenként grillpartikkal, szigorún a társadalmi hierarchia azonos szintjén állók között. És nagyon nehéz ügy ám az ilyen „jobb körökbe” kívülről, alulról bekerülni. Van ott társadalmi kapcsolataikat ápoló, életben tartó mosoly, csevegés, süti recept-csere, (esetleg partnercsere). Szóval van ott a nagy kényszer-dögunalom. No meg van születésnap a gyerek számára, sok-sok sütivel, tortával, bérelt bohóccal is, akin lehet röhögni.
Reggelente aztán indulnak innen a kocsik a „városba”, letenni az asszonyt, meg a gyerekeket. (Jobb esetben bérelt sofőrrel.) Mert mindenki igyekszik fontos dolgára; este meg haza. Az ilyen elővárosi házakat rendszerint magas kőfal veszi körül, tetején drótkerítéssel. Nem lehet ám oda csak úgy egyszerűen bemászni! Csak semmi társadalmi mobilitás! Aki fenn volt, fenn is marad, aki meg lenn… Mert mindenki annyit ér… (HI-hi!) No nem mintha e házak tulajdonosai szégyellnék gazdagságukat; ugyan, na ne már! Csupán csak féltik „otthonuk biztonságát”.
De a mi – az ipartelepből új életre kelt – elővárosunk némileg más volt. Mert nem volt ott gondozott gyep, nyírott sövény, medence (még vízililiomokkal, aranyhalakkal se teli), nem volt helikopter leszálló pálya; na szóval nem voltak ott ilyenek. Meg nem volt riasztórendszer sem, a lakók bodegáik ajtaját még kulcsra se zárták. Minek is? Nem volt mit félteniük, kulcsaik sem voltak immár. Azok előző életükben maradtak. De! Reggelente ők is útra keltek, mentek fontos dolgaik után. No nem TB, meg nyugdíjbiztosítást, gondos öregségi járandóságot biztosító „gondos társadalmi ellátásokat” igényelték. a hivatalokban. Úgysem járt volna nekik. Na jó, na jó, azért mentek azért minden nap megszokott munkájukba. Gyermekeiket nem vitték, (nem vihették) ugyan puccos iskolákba, különórákra, szolfézsra (ahol édeseik akár hárfázást is tanulhattak volna, zsebtolvajlásra is alkalmas apró kezecskéikkel), nem lehetett, nem volt abban a külvárosi iskolában lovaglás tanítás, no meg (ez aztán piszkosul felháborító ám, még csak egy angol nyelvű) tenisz tanfolyam sem.
Reggelente azért útra kelt mindenki, aki csak élt és mozgott. Életre kelt az elhagyott előváros, akkor se hagyta magát. Lakói különböző dolgokra specializálódtak. Voltak az esélylesők, az ügetőn szedték reménykedve össze az eldobott tiketteket, voltak szénkapirgálók, ők a közeli fejtésnél matattak szén után, mások a közeli szeméttelepeken kutakodtak. Megint mások meg voltak a „piacozók”, próbáltak segédkezni kofáknak a cipekedésnél Miután bezárt a piac (ingyér, önszántukból) söpörték össze a maradék szemetet, mosolyogtak örültek neki) volt mit hazavinniük! Mert szerencsés esetben találtak annyi minden hasznosíthatót! Eldobott, félig elrohadt hagymát, szomorkás csutvasz karalábét, kicsiny javát még kihámozható megmenthető piszkosul bűzlő krumplit! És büszkék lehettek arra, hogy mikor az elővárosban alágyújtanak majd az üst alá, fellángol a tűz, lesz majd mit jó szívvel a vacsorához hozzá adniuk, a többieknek.
(Közbevetőleg megint mások magukat árulták ázva-fázva maradék életük, kispénzért, esős-esernyős hétköznapi utcasarkokon. Őket sem vetette meg soha senkisem! Ebben a csudavilágban ugyanis nem voltak már kasztok, nem uralkodott a kivagyiság, és a másik elítélése, a mások megvetése, az ilyen dolgok nem tartoztak – sajnálatosan leszedált, nem korszerű, idejét múlt, „bűnös” – rebellis világszemléletükhöz. Mert mindenkit szívesen láttak megalázottságukban nyomorukban, elhagyottságukban. Pfujj, milyen undorító, az ilyesmi!)
Miközben a máglyalakók szerény vacsorájukhoz invitálták, kedves vándorainkat, azok illendőnek tartották, hogy bemutatkozzanak:
– Én a mindig jókedvű ember vagyok, lettem az egy jókedvű legénykéből, mellettem meg a párom, ő királylány. És igazi! Meg szeretne már végre felülni egy igazi villamosra!
Mi tagadás a tüzet körül ülők elámultak e bemutatkozás láttán, leginkább az épp, még alig pelyhedző bajuszú legénykék. Gondolták magukban: „ micsoda egy csudaklasz csaj”!
Meg még arra is gondoltak, magukban, bárcsak lenne egy sárkány, mindegy akárhány feje lenne, mindet lekaszabolnák, de piszkosul ám! És akkor övék lehetne ez az édes kiskirálylány! Netán hozományával egyetemben!
De mint tudjuk a királylány foglalt volt! (Éppen.)
/vége a tizedik résznek/
2 hozzászólás
Kedves Túlparti!
Ritkán teszel fel írást, de tény, hogy ahogy meglátom a neved, máris belekezdek a műved olvasásába. Humor mögé rejted értékítéleteid – ami remekül megy neked – tetszéssel olvasom.
Én mindig is ezen a településen éltem, élek, de különösen az írásod első részében leírtak alapján nagyon ráismertem a jelenségre. Persze azért a gyerekkoromban is volt egy-egy tehetősebb ember, de annak a gyereke is gyalog járt az iskolába és ugyanúgy játszott a többiekkel, mint az egyszerűbb szülők gyerekei. A többség azonban “egyszerű” volt, de nem volt koldus és olyan sem, aki összeszedte volna a félig rohadt almát, krumplit, hogy abból fűzzön. Ezekből inkább az állatok ettek, netán szesz készült belőlük. Nem volt hajléktalan, aki nem ment férjhez, nem nősült meg, az ott maradt a szülői házban, akár a házasságban élő családtagjaival, legfeljebb hozzátapasztottak egy szobát.
Beszélünk a nagy egyenlőségről, ami csupán szöveg, mert kasztok voltak, vannak és mindig is lesznek. Akik a nagy befogadást hirdetik a saját “leszállópályás, medencés, cselédes”, stb, “kis” portáluk ugyancsak védik a betolakodóktól, de még azoktól is, akik csak megnéznék azt.
Szeretettel: Rita
Köszönöm szépen, hogy olvasol!
Kedves Tőled!!
szeretettel: Túlparti