Mese az Időről és a feleségéről…

Ne haragudj Drágám, de rohannom kell! – mondta az Idő feleségének és már ott sem volt. Az asszony épp csak bicentett egyet búcsúzásként, majd tovább folytatta a végtelen szövését. Igen kedves elfoglaltsága volt ez a munka, megnyugtatta és feledtette vele az egyedüllétet. Sokszor és sokfélét szőtt változatos mintákkal. Kezdetben csodálatos világokkal díszítette az anyagot, aztán márcsak tejútrendszereket és csillagokat alkotott, ha pedig rossz kedve volt, mélységesen sötét színekbe varta bánatát.
Hangulatát a szeretet befolyásolta.
Mostanában egyre többször volt szomorú az ura miatt, akit egyre ritkábban látott otthon. Tudta és rég megszokta már, hogy élete párja bármikor eltűnhet, hogy aztán váratlanul, éppoly hirtelen otthon teremjen ismét. De egyre nehezebben viselte a magányt. A szeretet lázadt a megmásíthatatlan ellen és követelte jussát. Ilyenkor elöntötte a harag, ami úgy tombolt az asszony lelkében, akár a leghevesebb tornádó. Csak szította, marcangolta: hol marad a férjed már megint? Biztos azok miatt az emberek miatt késik! Mért nem tudnak boldogan élni!? Mért kellett pont a Földön vállalnia munkát? Hjaj, mért romlik el minden…Régen olyan egyszerű volt: az emberek sokat voltal boldogok, szerelmesek és olyankor megszűnt számukra az idő-nem is volt távol annyit az uram. Bezzeg most! Nincs már szeretet azon a bolygón, csak rabolják tőlem az én Drága kedvesem…